Holnap ilyenkor

New York Times Bestseller

"Az a fajta könyv, ami megnevettet, megríkat, amitől fel akarod hívni telefonon azokat, akiket szeretsz. Kivételes élmény." - Emily Henry

"Gyönyörteli." - Boston Globe

Mi lenne, ha elutazhatnál a múltba?


Alice holnap lenne negyven. Aztán reggel felébred, és 1996-ban találja magát. Újraéli a tizenhatodik születésnapját. Nem csak az döbbenti meg, milyen volt a külseje kamaszkorában, nem is az, hogy viszontlátja a fiút, akibe gimiben bele volt zúgva: legjobban az apján hökken meg, aki alig több mint negyvenévesen sármos, energikus. Így, hogy rálát élete további menetére, néhány múltbeli esemény új értelmet nyer. Ha változtathatna valamin, megtenné?

A jelenben, mi tagadás, nem boldog. Az apja kórházba került, párkapcsolata nincs. Tulajdonképp semmi vész, de ez így mégsem az igazi. Talán a múltba tett kirándulás segít rájönni, mi hiányzik?


Mások a kötetről

„Gyengédséggel teli sorok ezek, amelyekből süt, mennyire értékeli a beszélő, amiben része lehetett, ami megtörtént vele. Egyszerűen imádtam.” – Ann Patchett

„Elegánsan, egy kis zenélő doboz módjára megformált alkotás: mozgásba hozza örömteli, rafinált szerkentyűjét, aztán összetöri a szíved az édesbús, fülbemászó melódiával.” – Michael Chabon

„Az a fajta könyv, ami megnevettet, megríkat, amitől fel akarod hívni telefonon azokat, akiket szeretsz. Kivételes élmény.” – Emily Henry

„Gyönyörteli.” – Boston Globe


Idézetek a kötetből

„Alice egész életében azt hitte, hogy a halál egyetlen pillanat, amikor megáll a szív, nincs több lélegzetvétel, de már tudta, hogy sokkal inkább a szüléshez hasonlít a kilenc hónapnyi rákészüléssel.”

„Az emberek változnak is, meg nem is. Az emberek fejlődnek is, meg nem is. Alice előtt megjelent egy grafikon, amelynek egyik tengelye azt mutatja, mennyire változott a személyiségük a gimnázium után, a másikon pedig az látszik, hogy hány mérföldre költöztek el otthonról. Könnyű ugyanolyannak maradni, ha az ember ugyanazokat a falakat nézi.”

„Alice eltűnődött, hogy talán senki sem érzi magát annyinak, amennyi, mert olyan lassan megy végbe a változás, és az ember csak egy nappal lassabb és recsegősebb; olyan fokozatos az átalakulás, hogy mire a dobozszerű autók áramvonalas formát öltöttek, a sárga taxik mellett megjelentek a zöldek is, vagy a tokent felváltotta metrókártya, már meg is szokta. Mindenki béka a fazékban.”

„Milyen nagyon sokáig kell az embernek felnőttnek lennie, miután keresztülvágtatott a gyerekkoron, aztán a serdülőkoron! Lehetne benne sokkal több állomás: a korai húszas életévek butaságai, amikor hirtelen elvárják tőle, hogy felnőtt módon intézze a dolgait; a húszas évek közepén és végén a pánikszerű párkeresés, amely olyan tempóban zajlik, mint a fogócska, és házassággal végződik; a szappanopera-anyuka időszak, amikor végre annyi kaja van a fagyasztóban, hogy szükség esetén akár egy hónapig is biztosított az életben maradás; az iskolaigazgató-időszak, amikor egyáltalán nem nőnek tekintik, pusztán egy követelőző, meghatározhatatlan hatalmi figurának. Szerencsés esetben jön még a kései szexi Mrs. Robinson-időszak, vagy a tehetséges és befolyásos Meryl Streep-periódus, amelyet aztán persze körülbelül húszévnyi vénasszonyos korszak követ, mint amilyen az a nő volt a Titanic végén.”

„Alice annyira hozzászokott már Leonard halálának gondolatához, hogy szinte kívánatos is volt a számára – senki sem akarja szenvedni látni azt, akit szeret. De bele is fáradt – belefáradt, hogy görcsbe rándul a gyomra, amikor csöng a telefon, belefáradt, hogy mindig milyen idegesen ment el Leonard kórházi ágya mellől, belefáradt a tudatba, hogy meg fog változni az élete, és örökre hatalmas lyuk nyílik benne.”