Rádiónk aranykora

1989-et írunk. Mari a Krakkóba tartó éjszakai vonat hálókocsijában döbben rá, hogy gyereket vár Ivántól, a népszerű rádiós szerkesztő-riportertől. Csakhogy mindketten házasságban élnek, és bár Marinak már kihűlt férjével a kapcsolata, és Iván házassága is szétesőben van, ezekben a hónapokban a rádió hírszerkesztőségében végzett munkájuk mindennél fontosabb számukra. Pataki Éva mesterien szövi egybe regényében a múlt és jelen szálait a rendszerváltástól a taxis sztrájkon át napjainkig, és mutatja be a politika fordulatainak kitett szerkesztőség tagjait, akik próbálnak helyt állni vagy válnak árulóvá. Elnökök jönnek és mennek, kollégákat rúgnak ki, tesznek tönkre, és már remény sem marad, hogy valaha változás jöhet, a történet végére mégis mozdul valami az országban. Ám Marinak és Ivánnak rá kell döbbennie, hogy túl sok mindent áldoztak fel a szakmájukért. Ez a regény a rendszerváltásról szól. Meg egy nőről, aki későn ébred rá, mi volt a legfontosabb az életében. És a valaha szebb napokat látott Magyar Rádióról.

Részlet a könyvből:
Krakkó (1989. január)

Mari a Krakkó-Budapest vonalon közlekedő éjszakai vonat hálókocsijában döbbent rá, hogy terhes. Bár az indulás után szinte azonnal elaludt, először a lengyel határőrök ébresztették fel, akik viszonylag udvariasan kérték el az útlevelét, majd a csehszlovák határőrök jöttek, ők durván verték a kusett ajtaját, és az egymás fölött alvó nők szemébe világítottak a lámpáikkal. Távozásuk után Mari már meg sem próbált visszaaludni, kiállt a folyosóra, nézett ki az éjszakába. Sötét borított mindent a csehszlovák éjszakában, a lengyeleknél még éjszaka is volt némi mozgás, pislákoltak fények, de a cseheknél semmi. Még csak pár napot késett a menstruációja, tele volt a feje a lengyel találkozásokkal, színészek, újságírók mellett sikerült mikrofonvégre kapnia Andrzej Wajdát, a StaryTeatr igazgató-főrendezőjét, a legendás filmrendezőt is. A lengyeleknél is izzott a hangulat, sokkal radikálisabbak voltak, mint a magyarok, a Szolidaritás rendületlenül a helyén volt, bár az állampárt keményen zárt, alig volt rés, a karhatalom valódi fenyegetést jelentett, de - és ez volt a legmegdöbbentőbb - az emberek nem féltek. A színház büféjében, ahova Mari a közismert magyar tolmács, a lengyel és a magyar irodalmárokat és ellenzékieket összekötő Fordító segítségével jutott be, összegyűltek A Karamazov testvérek előadás után, váratlanul felbukkant a börtönből nemrég szabadult ismert ellenzéki Adam Michnik, akiről Mari már sokat olvasott a Beszélőben és lengyel szamizdat kiadványokban. A színház alagsorában berendezett barlangszerű büfé tömve volt, színészek, újságírók, festők, költők itták a vodkát, vitatták a helyzetet, Walesa stratégiáját, egy ellenzéki kerekasztal összehívásának lehetőségét, a gdanski hajógyárban kialakult ellentéteket. Marinál ott volt a táskamagnó, elővette, mivel Michnik szívesen adott interjút a magyar rádió riporterének, miközben ő is kérdezgetett, nagyon érdekelte a magyar helyzet, bár eléggé képben volt, nemrég járt nála Rajk Laci és Demszky. Tele volt energiával, reménnyel, miként maga Mari is, felvillanyozó este volt, Mari futott, hogy elérje az éjszakai vonatot. Egy félrészeg színész vitte ki az állomásra, egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal Mari combját markolászta a hosszú kabát alatt, Mari csak nevetett, mivel a színészről tudta, hogy üldözött ellenzékieket bújtat a lakásán, ráadásul zseniálisan alakította Aljosa Karamazovot, nem lehetett rá haragudni.
Háromágyas kusettbe szólt a jegye, neki a középső ágy jutott, és bár a vonat ringatta, és csak a felső asszony szörcsögött, a csehszlovák vámosok távozta után már nem tudott aludni, csak fészkelődött a szíjakkal rögzített ágyon, majd lekászálódott, és kiment a kupéból. Nem történt semmi különös, a vonat zakatolt, suhant el a szeme előtt a kinti sötét, csak épp feszült a melle, ahogy máskor is a menstruáció előtti napokban, de mégis másképp, és ott, a vonat folyosóján, már tudta, hogy terhes. Az első gondolata az öröm volt, csak utána csodálkozott, hogyan lehet ez, hiszen vigyáztak Ivánnal, a férjével pedig már hónapok óta nem feküdt le, fel sem merült. Olyan eszelősen szerelmes volt Ivánba, annyira átjárta a férfi egész lénye, a szaga, a teste, mozdulatai, lenszőke sörénye, az okossága, a félszeg, szemüveges mosolya, a komolysága, koncentrációja, ahogy dolgozott, a műveltsége, a hangsúlyozott macsósága, ami voltaképp egy szorongó, önbizalom-hiányos embert rejtett, hogy Mari úgy érezte, ez a terhesség az égi bizonyíték, hogy ők egymásnak vannak teremtve. A vonatban, miközben az éjszaka sötétje lassan oszlani kezdett, és halvány fény jelent meg a horizonton, minden egyszerűnek tűnt, megszüli a gyereket, összeköltöznek, és kéz a kézben együtt munkálkodnak azon, hogy a szabadság és a demokrácia végre elérkezzen a rádióba és a hazájukba. Olyan magától értetődőnek tűnt mindez a hálókocsi folyosóján és még otthon is pár napig, amíg csak az övé volt a titok, mivel nem szólt Ivánnak, még meg akart bizonyosodni arról, hogy nem képzelődik, hogy tényleg gyereket vár. Egy gyönge pillanatában, ahogy az óvodából hazafelé átvágtak a Klauzál téren, megkérdezte a kisfiát, mit szólna hozzá, ha testvére születne. A gyerek arcán mosoly villant fel, igen, kéne egy testvér, csak legyen fiú, de ha lány, az se baj, és az apu is biztos nagyon örülne. A gyerek kérésére megálltak a játszótéren, és ahogy a kisfiú a vashintán himbálózott, Mari észrevette, hogy a gyerek overallja az oldalsó varrás mellett kiszakadt, nem is lehet megvarrni, és még csak január van, muszáj venni egy másikat, a fizetése vészesen leapadt, és hol van még a február - a jövő hirtelen baljós lett.