Hihetetlen teremtmények

Katherine Rundell nagysikerű regénye egy csodálatos utazás történetét meséli el.

A két főhős - egy fiú, akit nagyon kedvelnek az állatok, és egy különleges, röpkabátos lány - elhatározza, hogy együtt vág neki a nagy útnak. Ki kell deríteniük, hogy miféle veszély fenyegeti Archipelago varázslatos lényeit. Titkokat őrző szfinxekkel, veszedelmes kentaurokkal, tengeri szörnyetegekkel és szokatlan megjelenésű sárkányokkal is találkoznak egy olyan világban, amely a legvadabb képzeletet is felülmúlja!

10+
















Katherine Rundell: Hihetetlen teremtmények (részlet)
A kezdet

Egészen addig jó napja volt, amíg valami meg nem akarta enni.
Fekete, kutyaszerű teremtménynek tűnt, de nem hasonlított egyetlen, általa ismert kutyafajtára sem. Olyan hosszú fogai voltak, mint a karja, a karmával pedig szét tudott volna szaggatni egy tölgyfát.

Sokat elárul tehát Christopher Forresterről, illetve a gyorsaságáról, éles eszéről és bátorságáról, hogy nem hagyta magát elfogyasztani.


A kezdet, másutt

Egészen addig jó napja volt, amíg valaki meg nem akarta ölni.
Mal Arvorian éppen hazatért az útjáról. Az erdőből repült vissza, kitárt karokkal, miközben a szél dagasztotta a kabátját.

Mal csak akkor tudott repülni, ha fújt a szél. Aznap remek volt az idő – a nyugatról érkező fuvallatok a tenger illatát hozták magukkal –, úgyhogy kihasználta a lehetőséget, felreppent, és ide-oda forgolódott a hideg levegőben. A repüléshez hordott kabátja kellőképpen vastag, ugyanakkor kissé nagy volt rá, úgyhogy négyszer is fel kellett hajtania az ujját. Amikor fújt a szél – nem kellett, hogy erős szél legyen, de némi légmozgásra mindenképp szükség volt –, megfogta a sarkát, és kitárta, mintha csak szárnyak volnának, a következő pillanatban pedig már fel is emelkedett a talajról.

Aznap a fák fölött röppent tova, és a cipőtalpával még éppen meg tudta érinteni az ágakat. Amikor lejjebb ereszkedett, egy csapat unikornis szétszéledt ijedtében.
A konyhában a nagynénje, Leonor dörmögött valamit. Adott neki egy forró csésze szirupot, amikor kopogtattak az ajtón.
A gyilkos volt az.


Megérkezés

A támadás előtti napon Christopher a padon ült a kompkikötőben, és a nagyapját várta. Egyedül utazott észak-londoni otthonából Skóciába, úgyhogy meglehetősen elgémberedett a lába, ráadásul farkaséhes volt.

Egy mókus szökkent fel mellé a padra, és kíváncsian figyelte. Óvatosan közelebb ment hozzá, amíg a bundája már a térdéhez ért. Hamarosan egy másik is csatlakozott hozzá, majd még egy, és így tovább, amíg már összesen heten gyülekeztek a lába előtt.

Egy nő, aki a taxijára várt, megfordult, és jól megbámulta.
– Hogy csinálja? – kérdezte a hölgy a mellette álló férfitól.
Az egyik mókus előreugrott, és ráhasalt Christopher cipőjére. Christopher felnevetett, mire a mókus felszaladt a sípcsontján a térdéig.
– Kényelmes? – kérdezte a mókustól. – Egyébként szép napunk van.
– Gondolom, eteti őket – felelte a férfi a nőnek, majd odakiáltott Christophernek: – Nem kellene vadállatokat etetned! Nem tesz jót az emésztőrendszerüknek.
– Tudom – felelte Christopher, és elmosolyodott. – Nem is etetem őket.

A barátai sokszor viccelődtek azzal, hogy bárhová ment, az állatok valahogy mindig össze akartak barátkozni vele. A kóbor macskák odadörgölőztek hozzá az utcán, a kutyák ráugrottak a parkban. Focimeccseket kellett megszakítani, amikor vonító farkasok kis csapata próbált meg a közelébe férkőzni. Volt rá példa, hogy osztálykirándulás közben állhatatos galambok ostromolták a magasból, az pedig szinte teljességgel lehetetlen volt, hogy a hampsteadi tavakban fürdőzzön. A strandőr kizavarta a vízből, miután hattyúk kisebbfajta hadosztálya indult felé, alaposan megrémisztve a kisebb gyerekeket.

Christopher elmosolyodott, odafüttyentett a hattyúknak, majd kivezette őket a tóból, és átkísérte a közeli bokrokhoz. Az egyik fiatal példány megpróbált felröppenni a vállára, és alaposan összekaristolta az úszóhártyás karmával. Christopher nem bánta; tudta, hogy az állatok nem a gyöngédségükről híresek, még akkor sem, ha egyébként figyelemmel és szeretettel fordulnak is az emberekhez. Ami azt illeti, az állatokkal való közelebbi ismerkedés gyakran együtt járt néhány véres sebbel.

– Talán a szagában lehet valami – mondogatta az apja. Christopher azonban nem érezte úgy, hogy eltérne a szaga a korabeli fiúkétól. Mosakodott, ahogy kellett.
Kisgyerekként mindez sok örömöt hozott az életébe. Ahogy aztán megnőtt, még mindig sok öröme telt benne, de ekkor már megtanulta, hogyan rejtse el – ugyanis az apjában az állatok valami megmagyarázhatatlan ingerültséget ébresztettek. „Tűnés innen!”, kiáltotta, miközben megpróbálta elkergetni a macskákat, madarakat, olykor egy-egy egeret vagy patkányt. Christopher és az apja már nem is járt a természetbe, ugyanis állandóan fennállt a veszélye, hogy a fiút néhány nyúl üldözőbe veszi a mezőn, nem is beszélve a fecskékről, akik szívesen raktak volna fészket a frizurájában.

Nem volt mindig így. Úgy emlékezett, hogy az anyja halála előtt az apja is másmilyen volt. Őrzött egy fotót hármójukról: a Richmond Parkban voltak, néhány őz társaságában. Az apja nevetett, a vállán pedig ott ült Christopher, kisbabaként. Az anyja azonban kilenc évvel ezelőtt meghalt, azóta az apja fokozatosan zsugorodott, mintha hatalmas súly került volna rá, amely egyre jobban összenyomta. A történtek után nemcsak az apja, hanem minden más is összement a házukban – minden parányibb és fakóbb lett.

Úgyhogy Christopher éjjelente titokban kinyitotta az ablakot, és várta, hogy berepüljenek a madarak. Hosszú pamutkabát volt rajta, és néha engedte, hogy a verebek kutakodjanak a zsebeiben. Kerülőutakat tett, hogy üdvözölje a hollókat, és megengedte nekik, hogy karmos lábukkal felszaladjanak a karján és megtelepedjenek a vállán. A barátai óvatosságra intették – „Ki fogják csípni a szemed!” –, de ő csak mosolygott, és megcsóválta a fejét.
– Ugyan. – Még a hangja is lágyabbá vált az állatok társaságában. – Sosem tennének ilyet – tette hozzá, és igaza volt. Az arca olyan volt a közelükben, akár egy felajzott íj: várakozott, készen állt.

A hollók ezüstgombokat, papírcsíptetőket és érméket hoztak neki, amelyeket üregekbe ásott, rákötött a cipőfűzőjére vagy a nyakában hordott. Néhány idősebb iskolatársa kigúnyolta a nyaklánca miatt, de ez sem szegte kedvét. Úgy érezte, hogy ezzel fejezi ki a vadon élő teremtményekkel kötött szövetségét.

Aztán szép lassan egyre nagyobb és magasabb lett – magas családból származott, tele nyakigláb és finom kezű felmenőkkel –, és várt.
Hogy pontosan mire várt, azt Christopher maga sem tudta volna megmondani: egyszerűen csak remélte, a tüdejében és a gyomrában lobogó tűzzel remélte, hogy még többet is rejt a világ annál, mint amennyit eddig látott belőle. Az állatok pedig mintha ennek ígéretét hozták volna magukkal.

(És Christophernek igaza volt. Hamarosan olyan meglepetésben volt része, amely örökre megváltoztatta az életét.)


Megérkezés, máshol

Agyilkos csónakkal érkezett. Lágyan futott be, könnyűek voltak a léptei, és gyönyörű, tiszta keze volt. Elhaladt néhány férfi és nő mellett, akik tűzhalakat horgásztak. A kése rejtve maradt előlük a zsebében. Rápillantottak, de ő csak biccentett, azok pedig rögtön elfelejtették, ahogy eltűnt – hiszen így is akarta. Igazi profi volt: éveket töltött annak elsajátításával, hogy a többiek minél hamarabb megfeledkezzenek róla. A haja nem volt se rövid, se hosszú, a cipőjét pedig éppen annyira fényesítette ki, hogy ne keltsen feltűnést. A tekintete, amely sötét és hideg volt, akár a tengerfenék, semmin sem időzött túlságosan sokáig. Aztán, egy derűs napon, mégiscsak megállapodott Mal Arvorianon.

Útólag azt lehet mondani, könnyedén megtalálta a célpontját. Könnyű megtalálni a zsákmányt, ha azt mondják az embernek, hogy egy repülő lányt keressen, és egyszer csak észrevesz egy gyereket vagy tíz méter magasban, néhány sirály társaságában. A repülő emberek még Archipelagóban is ritka látványnak számítottak.

Évek teltek el azóta, hogy Mal megtanult repülni. Egy utazó látnok adta neki a röpkabátját, rögtön a születése után. A nevét is ő adta neki, majd lefektette a kabátot csöppnyi lába elé. Mást is akart még mondani – elmagyarázni, hogy miért neki és csakis neki szánta ezt a kabátot –, de a ház éppen gyászolt, ugyanis Mal anyja nem élte túl a szülést, úgyhogy a látnokot sietősen elküldték.

Vagyis Mal anélkül emelkedett a magasba, hogy megtanulta volna, mit kell tennie. A szomszédok csak nevettek rajta, ahogy a kislány abban a nagykabátban szaladgál a szélben; ő elszégyellte magát, és másnap inkább kora reggel próbálkozott, amikor senki sem látta. Legelőször, amikor a szél alábbhagyott, ijesztő puffanással zuhant a földre; mindkét bokáját kificamította, eltört a csuklója, és még a kisujja is hátrahajlott egészen a csuklójáig. A nagylábujján a köröm érdekes zöldesfekete színt vett fel, majd leesett. De azért újra és újra próbálkozott, lenyalva a vért felhorzsolt térdéről: felmászott a fák tetejére, és levetette magát.

És hamarosan bebizonyította a szomszédoknak, hogy mekkorát tévednek.
– Meg tudom csinálni – vágta oda, amikor az egyik szomszéd fiú kinevette. – Fogalmad sincs erről az egészről.
Ilyenkor mindig felszegte az állát. Az emberek furák voltak – ő legalábbis sokszor morcosnak érezte magát a közelükben, és hajlamos volt rá, hogy meggondolatlan szavakat használjon, ami után persze a feje búbjáig elpirult –, mindenesetre az ég tökéletes választásnak tűnt számára. Lehet, hogy a földön esetlen és nehézkes volt, repülés közben azonban – és ezt még a helyiek is elismerték – Mal Arvorian igazán pompás látványt nyújtott.

Kilencéves korára már elsajátította a siklórepülést, és meg is tudott állni. Tízévesen képes volt leszállni a lábujjhegyére vagy a fél lábára. Tizenkét évesen meg tudta csinálni, hogy leszegi az állát a mellkasára, majd előreszökken, és szaltózik egyet a levegőben. Azon a tavaszi reggelen éppen a tenger felett repült, mezítláb súrolta a hullámokat – a cipőjét a zsebében tartotta –, miközben a tenger tajtékja jól összevizezte a bokáját, és ő csak nevetett és nevetett.
A gyilkos azonban figyelte, és örömtelen mosollyal követte az útját.

Malnak sehova sem volt szabad repülnie, kivéve a kertet és a mezőket: a nagynénje, Leonor halálra rémült volna, ha megtudja, hogy ilyen messzire elcsatangol. A nagynénje tilalmai ugyanakkor egy egész könyvet is megtölthettek volna, úgyhogy Mal joggal érezte úgy, hogy nem tarthat be mindent.
– Mégsem ülhetek otthon egész nap – mondta Gelifennek. – Pont így szoktak az emberek kővé válni.

Meg volt tiltva például az is, hogy saját magának vágja a haját, úgyhogy egy körömcsipesszel kellett igazítania a frizuráján. A végeredmény kissé kócos lett, mintha nem lett volna teljesen józan munka közben; neki mindenesetre tetszett, és a copfjába még egy aranyszínű szálat is belefont, amelyet az egyik hímzett asztalterítőből húzott ki. Azt is megtiltották neki, hogy az erdőbe menjen, úgyhogy a napfelkelte reszketeg fénye mellett repült a fák fölött, mielőtt még Leonor felébredt volna. Szerette volna megismerni a zöld, mókusra emlékeztető ratatoszkokat, és hamarosan beszélő viszonyba is került velük, és meghallgatta a pletykáikat. Cserébe ő is elmondta a történeteit, például arról, hogy hogyan találta meg Gelifent (vagyis hogyan találta meg a tojást, amelyet partra vetett a víz: „Teljesen felöltözve szaladtam a habok közé, és Gelifen később a saját ágyamban kelt ki. Azóta a párnámon alszik.”) Később hallotta, hogy az egyik ratatoszk magas, éles hangon továbbadja a történetét egy másiknak („Félúton járt a tengerben Lithiáig, és mindezt estélyiben! Még egy néreidával is meg kellett küzdenie a tojásért.”)

Órákat töltött a fák között Gelifen társaságában, miközben unikornisokat kerestek és vízibogyókat ettek. Látott egy al-miraj családot szökdécselni a naptól kiszáradt aljnövényzetben, akik nyomán rögtön friss hajtások sarjadtak ki a földből. Egy alkalommal megharapta egy avanc – Leonor jól leszidta, és azt mondta, az ő hibája volt, amiért ilyen közel merészkedett hozzá –, és a seb bizony elfertőződött, úgyhogy a nagynénjének hét éjszakán át ott kellett virrasztania mellette. Amint felkelhetett az ágyból, visszatért az erdőbe. Dolga volt.

De továbbra is az ég volt a legfontosabb számára. Ha valaki olykor megcsóválta a fejét a környéken, és bajkeverőnek nevezte, aki csak nehézséget okoz annak a szegény öregasszonynak – akkor Mal csak rámeredt, majd elvörösödött, és a repülésben lelt menedékre.

Az ég volt számára a szabadság. Keresztülröppent a felhőkön, egyre feljebb és feljebb hatolva, egészen elveszve a fehér ködben. Ilyenkor kinyitotta a száját, és kiöltötte a nyelvét, majd átázva, pirospozsgásan és diadalittasan tért vissza a földre. „Felhőevés” – így hívta ezt a játékot. Néhány felhőnek más íze volt, mint a többinek; más hőmérséklet és íz tartozott a szürke és a fehér különböző árnyalataihoz. Gelifen még nem tudott repülni, úgyhogy Mal bedugta a pulóverébe, hogy csak a csőre látszódjon ki a kék anyag mögül.

Az évek során néhányan már gyanítani kezdték, hogy a lány mégiscsak különleges. Akadtak közülük, akikben féltékenység is ébredt a saját gyerekük miatt, mások viszont izgatottan és örömmel követték Mal repkedését. A legtöbben persze túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, úgyhogy tőlük szaladhatott, repülhetett, amerre akart, sőt még a felhőkből is annyit evett, amennyit csak kívánt.
A legtöbben tehát békén hagyták – de nem így a gyilkos.