Szilánkos álmok - Putty Lia, a némafilmsztár élete

A New York-i Ferncliff temetőben lelt végső nyugalomra Putti Amália, a nyughatatlan természetű magyar színésznő, akit az 1920-as években Berlinben, majd New Yorkban és Hollywoodban Lya de Putty néven ismert meg a közönség.

Putty Lia előkelő nemesi családból származott, szolgabíró férjét, kényelmes életét és két lánygyermekét hagyta el, hogy megvalósítsa élete álmát, és színésznő legyen belőle Pesten, majd ünnepelt filmsztár az egész világon. Erotikus kisugárzásával, fénylő fekete szemével és egzotikus megjelenésével a húszas évek csábító és öntörvényű nőideálját testesítette meg. A Berlinben forgatott, elsöprő sikerű Varieté című film hozta el számára a világhírt.
Viharos gyorsaságú és óriási ívű karriert futott be a némafilmek világában, miközben időnként reménytelenül szerelmes volt, kétségbeesett és boldogtalan. Megőrültek érte a férfiak, a lelke mélyén mégis magányos maradt. Életét és halálát ma is legendák övezik. Székely Ilona a meglévő forrásokat felhasználva eredt a legkisebb baronesz, az orfeumi táncosnő, majd a világhírű díva nyomába.

Részlet a könyvből:

Amália ugyanabban az évben forgatta az UFÁ-nál E. A. Dupont-tal a Varietét, mint Artur Robisonnal a Manon Lescaut-t. De míg Prevost abbé regényének filmváltozatában a rokokó díszletek, rizsporos parókák és a francia szentimentalizmus dominált, addig a Varieté féltékenységi drámája hátborzongató lélektani ábrázolással nyűgözte le a közönséget. Az emberi psziché titkos vágyai, félelmei és gyilkos indulatai mesteri képsorokban jelennek meg előttünk, ahogy a 28-as rab (Emil Jannings Boss Huller szerepében) tíz év letöltött börtön után elmeséli élete tragédiáját. A filmet a kritika a német filmművészet addigi legragyogóbb alkotásának nevezte. A lapok az egész világon külön kiemelték, hogy a rendezés mellett az operatőri munka és a színészek játéka is zseniális. És hogy a cirkuszi artisták drámája megrázóan rávilágít arra, hogy a bennünk rejlő érzelmek beleletaszíthatnak minket a legsötétebb szakadékba.
Liát ebben a filmben nagyon megszerette a kamera. Talán a rendezőnek (és Karl Grüne operatőrnek) is köszönheti, de ezeken a képkockákon messzire elkerülte minden fölösleges mozdulat, túlzott gesztus, látványos szemforgatás és mesterkélt arckifejezés. Akadt, aki azt írta róla, hogy Bertha-Marie szerepében fantasztikus arc lett belőle, és hogy a játéka egyenesen lehengerlő, természetesen egyszerű és emberien szép. De a Varietéről szóló filmkritikák közül nem lehet kihagyni a berlini zongoragyáros fiának írását sem, aki már serdülőkorában érdeklődött a pszichoanalízis iránt, és a Berlini Egyetemen olyan tanárok előadásait hallgatta, mint Albert Einstein és Max Wertheimer. Ő volt Rudolf Arnheim, aki, mialatt pszichológiai doktori kutatásaiban az emberek arckifejezését tanulmányozta, filmkritikákat kezdett írni a Die Weltbühne című lapnak. A későbbi nagy hírű pszichológiaprofesszor, valamint művészet- és filmteoretikus azt találta írni Amália alakításáról: "Lya de Putti szép, buta, kígyószerű és érzéki. (Úgy értem, ebben a filmben természetesen!)"
Rudolf Arnheim zárójelben bocsánatot kért ugyan, de a csábító kígyótestű nő (aki ráadásul ostoba) sötét árnya végzetesen rávetült Lia színésznői karrierjére. Csinos arcát, gyönyörű szemét és művészi képességeit később minduntalan ebbe a klisébe akarták kényszeríteni. A hatalmas siker ellenére Lia kétségbeesetten vergődött ezzel a fantom nőalakkal, mellyel lépten-nyomon azonosították. Mondják: ebben az időben vette kezdetét azoknak a rejtélyes baleseteknek, botrányos hisztériáknak és megmagyarázhatatlan dühkitöréseknek sora, melyek későbbi életét olyan kirívóan jellemezték. Öngyilkossági kísérletek, egyéjszakás kalandok, megvásárolt, majd hirtelen eladott luxusautók, szőrmebundák, vagy éppen tóra néző, fényűzően berendezett villák.
Amikor a Manon Lescaut-t bemutatták, a Varieté felvételei még javában folytak. A rokokó filmet ünneplő partin mutatták be Liát Ike Blumenthalnak, Ben Blumenthal öccsének. (Ben Blumenthal ekkor már megvásárolta a budapesti Vígszínházat és kibérelte a Fővárosi Operett Színházat is.) Ike állítólag már ekkor amerikai szerződést ajánlott Liának a legnagyobb amerikai filmgyár, a Paramount képviseletében. Amáliának hízelgett a tengerentúli ajánlat, de egyúttal meg is riadt az újabb kihívástól. Mert Berlint már meghódította, Pommer pedig igazán szerethető, testhezálló szerepeket adott neki. Itt ünnepelt és kényeztetett primadonna volt, az amerikai filmvilág viszont távolinak és idegennek tűnt. És még Emil Jannings (akit szintén megkörnyékeztek az amerikaiak) is óva intette az Újvilágtól, mondván, Amerika megtöri az egyéniséget és filmművészet terén jóval alulteljesít Európával szemben. Mert a tengerentúlon csak a profit, a közönség létszáma és a tömegízlés számít. Így Lia nem sokat gondolkodott a válaszon: elutasította az ajánlatot. Arra hivatkozott, hogy még egy ideig az UFÁ-hoz köti a szerződése.
Aztán pár hét múlva visszanézték a Varieté kész felvételeit. A filmgyárban mindenki őt dicsérte: az öltöztetőnőtől az operatőrön át egészen a rendezőig. Ahogy gratuláltak neki, egy pillanatra megérintette az elégedettség és a boldogság. El is határozta, hogy pazar vacsorát ad a barátainak, hogy együtt örüljenek a különleges cirkuszfilmnek. Mert ezzel az alakítással minden bizonnyal ő is kopogtat majd a világhír ajtaján. Még a filmstúdió jazz-zenekara is eljött, ők húzták a talpalávalót. Gazdag hidegtál került az asztalra: bajor sonka, májas töltött tojás, köménymagos káposztasaláta, füstölt marhanyelv, petrezselymes tőkehal, nemes penésszel érlelt lipcsei sajt, vékonyra szelt uborka, fahéjas almakompót. Egymást érték a pohárköszöntők, folyt a drága bor, aranylott a sör, habzott a pezsgő. És közben szólt a jazz. Járták hozzá a shimmyt, foxtrottot, charlestont, és páran megpróbálkoztak a blackbottom és a rumba figuráival is. A mulatság hevében egy elegáns úriember ünnepélyesen megkérte Lia kezét. Amália kacagott, táncolt egyet a rajongó gavallérral, majd udvariasan kikosarazta a jómódú férfit.