Petőfi megmondja

Ez a könyv nem a költő Petőfivel foglalkozik, hanem a levélíró, az útinaplót jegyző és a nyilvánossághoz forduló közírót mutatja be.

Aki a pesti polgári közeg számára is szokatlanul szabadszájú volt: igen cifrán káromkodott, sőt még leveleiben is leír olyan szavakat, amelyeket az illemtudó kiadások rendre kipontoztak. Aki olyan mesterien tudott pénzt kunyerálni, hogy a kölcsönadó azt érezhette, ő van megtisztelve, hogy kisegítheti Sándor büdzséjét. Aki aztán ezeket a kölcsönöket nem mindig fizette vissza, de igen kreatívan meg tudta magyarázni, miért van nála jobb helyen a pénz. Akinek fergeteges humora volt, tessék csak elolvasni az úti jegyzeteit (mindkettő csorbítatlanul szerepel e könyvben) vagy az Arany Jánossal folytatott levelezését (néhány Petőfi-levél olvasható itt is). Aki ugyanis azt gondolná, a magyar romantika két állócsillaga sótlan figurák, afféle karót nyelt félistenek voltak, a levelekből láthatja majd: mint két viháncoló kamasz ugratták egymást, bolondoztak, és közben elképesztően kreatívan használták a magyar (és a latin, az angol, a német, a francia) nyelvet.

Mindezekről mások is írtak és beszéltek már hosszan, de most, újra olvasva Petőfi életművét az egyik legfontosabb tanulságnak ez tűnt, és erről talán ritkán esik szó: de hiszen ez az ember olyan fiatal! Benne van minden sorában a fiatalság ereje, magabiztossága, bája és szépsége, fésületlensége és igazságkeresése. Mert hiába tapasztaltabb, bölcsebb az idősebb ember: az újítást, a változást mindig a fiatalok hozzák el. És éppen azért érhette el Petőfi a kor szellemi csúcsteljesítményét, mert a magyar nemzet is fiatal volt még akkor, ezért is érezzük azt, mennyire összenőttek. Egy fiatal nemzet fiatal zsenije volt.

Azóta tapasztaltabbak lettünk, egy kicsit tán bölcsebbek, de sokkal-sokkal cinikusabbak, megkeseredettebbek és szomorúbbak is. Ki tudja, leszünk-e még valaha is olyan frissek, életerősek, vidámak és boldogok, mint Petőfi Sándor 1848 kitüntetett pillanataiban? Titkon talán mind ezt reméljük, legalább egy kicsit.

VÁLOGATTA: KIRÁLY LEVENTE

RÉSZLET AZ ELŐSZÓBÓL

Vajon mennyire aktuális ma, születése után kétszáz évvel Petőfi? Bárki torzításmentesen élvezheti életművét, akár azonnal, egy kattintás után. De hiába a gyors elérés, az újabb nemzedékek számára költészete már nem szellemi-lelki táplálék, hanem csupán bebiflázni való nyelvemlék, félúton Balassi és Radnóti között. Vegyük például egyik legcsodálatosabb versét, A négyökrös szekért! Utazik manapság valaki négyökrös szekéren? Sima lovas szekéren sem. Látja a csillagos eget éjszaka? Falun még talán, városokban aligha. Énekelgetnek az emberek társas együttlétekkor? Fülhallgatón szól, külön-külön mindenkinek a saját, streamelt zenéje. Vége a világnak emiatt, kongassuk meg a vészharangot? Nem kell megijedni, minden régi alkotás sorsa ez: idővel kopik, fakul, torzul, végül elfelejtik. Persze Petőfi még túl közel van hozzánk mindehhez, és mivel a magyar kultúra elképzelhetetlen nélküle, emlékét ápolni kötelességünk. Szerencsére minden elhivatott magyartanár, színművész, zenész és énekes, Petőfi-könyvet publikáló kiadó, muzeológus vagy irodalomtörténész tesz érte: aktualizálják, mai ruhába öltöztetik, elszavalják, megzenésítik, hogy újra és újra megmutassák, Petőfi a valaha volt legnagyobb magyar költő, akinek életműve és élete elválaszthatatlanul összeforrt a magyarul beszélő emberek közösségével, azaz a magyar nemzettel.

Az életben is annyi minden történt vele! Többek között eltemette egy fiatalkori szerelmét, Csapó Etelkét. Későbbi felesége, Szendrey Júlia a szülői tiltás ellenére őt választja. Következetes és hatásos közéleti tevékenységet végez – ma úgy mondanánk: tematizálja a politikai teret mint sztárművész influenszer. Az 1848-as forradalom egyik főszereplője, később azonban radikalitása és tapasztalatlansága miatt elbukik az országgyűlési képviselő-választáson. Beáll a szabadságharcosok közé, és megvalósul, amit meg is jövendölt: „ott essem el én, a harc mezején”. Így ő lett a magyar szabadságért folytatott küzdelmek mártírja az aradi vértanúkkal egyetemben. És hogy még nagyobbra nőjön a legendája: holtteste sohasem kerül elő, ezért évtizedekig élt a titkos remény: hátha csak bújkál valahol, hátha csak orosz fogságba esett, s nemsokára visszatér…

Ez a könyv viszont nem a költő Petőfivel foglalkozik, hanem a levélíró, az útinaplót jegyző és a nyilvánossághoz forduló közírót mutatja be. Aki a pesti polgári közeg számára is szokatlanul szabadszájú volt: igen cifrán káromkodott, sőt még leveleiben is leír olyan szavakat, amelyeket az illemtudó kiadások rendre kipontoztak. Aki olyan mesterien tudott pénzt kunyerálni, hogy a kölcsönadó azt érezhette, ő van megtisztelve, hogy kisegítheti Sándor büdzséjét. Aki aztán ezeket a kölcsönöket nem mindig fizette vissza, de igen kreatívan meg tudta magyarázni, miért van nála jobb helyen a pénz. Akinek fergeteges humora volt, tessék csak elolvasni az úti jegyzeteit (mindkettő csorbítatlanul szerepel e könyvben) vagy az Arany Jánossal folytatott levelezését (néhány Petőfi-levél olvasható itt is). Aki ugyanis azt gondolná, a magyar romantika két állócsillaga sótlan figura, afféle karót nyelt félisten volt, a levelekből láthatja majd: mint két viháncoló kamasz ugratták egymást, bolondoztak, és közben elképesztően kreatívan használták a magyar (és a latin, az angol, a német, a francia) nyelvet.

Mindezekről mások is írtak és beszéltek már hosszan, de most, újraolvasva Petőfi életművét az egyik legfontosabb tanulságnak ez tűnt, és erről talán ritkán esik szó: de hiszen ez az ember olyan fiatal! Benne van minden sorában a fiatalság ereje, magabiztossága, bája és szépsége, fésületlensége és igazságkeresése. Mert hiába tapasztaltabb, bölcsebb az idősebb ember: az újítást, a változást mindig a fiatalok hozzák el. És éppen azért érhette el Petőfi a kor szellemi csúcsteljesítményét, mert a magyar nemzet is fiatal volt még akkor, ezért is érezzük azt, mennyire összenőttek. Egy fiatal nemzet fiatal zsenije volt.

Azóta tapasztaltabbak lettünk, egy kicsit tán bölcsebbek, de sokkal-sokkal cinikusabbak, megkeseredettebbek és szomorúbbak is. Ki tudja, leszünk-e még valaha is olyan frissek, életerősek, vidámak és boldogok, mint Petőfi Sándor 1848 kitüntetett pillanataiban? Titkon talán mind ezt reméljük, legalább egy kicsit.