Tájkép magammal

Berek Kati boldog ember. Nem ismerek senkit, aki hozzá fogható fegyelemmel, bátorsággal és élni akarással fogadta volna a sorscsapásokat, mint Ő. Amikor agyvérzést kapott, még lebénulva is Nagy László-verseket mondogatott magában. Előbb fejben, aztán hangosan mondta a költeményeket, a csodálatosakat, az életmentőket. Nem véletlen, hogy a beszéde ma éppoly hibátlan, mint amikor az Egyetemi Színpadon hallgattuk Őt lázadó ifjúságunkban. Akkor is Nagy Lászlót mondott, akitől most önéletrajzi könyvének címét is kölcsönözte. A hatalom vádja éppen az volt ellene, hogy `beleugatta Nagy Lászlót az egyetemisták fülébe`, ezért kénytelenek voltak a költőnek Kossuth-díjat adni. A művésznőt azonban megbüntették: soha nem kapoot Kossuth-díjat! Pedig 1952 és 1985 között négy év 25. színházi megszakítással a Nemzeti tagja, ez a színház volt az élete. Ezért semmihez sem fogható boldogság volt számára ott állni az újonnan felépült Nemzeti Színház nyitó előadásán. Ő képviselte a folytonosságot a régi, Blaha Lujza téri épület és a mostani, új Nemzeti között. Életében először ismerték el munkásságát, amikor 2000-ben a Nemzeti Színésze lett. Úgy érezte, nem volt hiábavaló a pálya, a rengeteg küszködés, a sok milliónyi verssor és a több száz szerep - íme a nemzet elismeri művészeit. Mert ők azok, akik nélkül üresebb lenne a világ, ők azok, akik a csodát megteremtik számunkra, ők azok, akik segítenek nekünk élni - betegen is.