Aladin lámpása [antikvár]

Részlet: Ismét egy új tavasz. Uj szomorúság, uj vágy, új remény az örök reménytelenségben. Harminc esztendős férfi vagyok és közeledtem a kietlen élet határához. Hajh, különös idő. Alkonyat virágzó gesztenyefák utjain, éjszaka, midőn a hold ezüstköd ű fényét ívlámpák permetezik a körutakra és eped, sóvárog, veszkődik a lélek, ki is tudja vajjon mi után? Egy nő ajka, kevély lelkünk jobbik fele, tehetség, melyből kivirágzik a nagyság aloeja, színtől szikrázó messzi táj, Ázsia vagy Amerika, fergeteges élet - ki tudja, melyiket is sóvárogja a lélek, avagy mint megboszorkányozott iránytű kereng bomlottan és nem mutat határozott célt az egyhangú, napról-napra élet poshadt, végtelen tengerén. Foglalkozásom, hogy bölcs nyugalommal ődöngjek az események sikátorain és sugár utjain, mint zsebredugott kézzel éveken és réteken át bandukoló vándorlegény, nézzek és lássak, könnyes bánatot és fickándozó derűt kotyvasszak és kavarjak festékszagú könyvekben, avagy bohó tréfát, sápatag kínt öltöztesek dialógba, hogy legyen egymás számára mondanivalója az élet mímelő hisztrioknak.