Dekameron I-III. [antikvár]

Emberség dolga szánakozni azokon, kiket a balsors sujtott; és ámbátor ez minden embernek díszére válik, mégis legfőképpen azoknak tartozó kötelességök, kik már maguk is vigasztalásra szorultak s másoktól vigasztalásban részesültek: ha volt valaha valaki, kinek szüksége volt rá, ki sokra becsülte s kinek gyönyörűsége tellett benne, hát itt vagyok egynek mindjárt jómagam. Mivelhogy ifjú legénykoromtól mind ez mostani időmig nemes és magasztos szerelem perzselő tüze lobogott bennem, talán nagyobb lánggal, mintsem hogy illendő volna hitvány semmiségemben szólanom is róla; ámbátor hogy éppen ama jeles elmék, kik hírét vették eme dolgomnak, dicsérettel halmoztak érette s becsületem előttök igen meggyarapodott, mindazonáltal keserves kínzatással meg kellett szenvednem miatta, nem ugyan szerelmes hölgyem kegyetlensége miatt, hanem a keblemben fogantatott pusztító tűznek miatta, melyet zabolátlan vágyakozásom vajmi gyengécskén fékezett: mivelhogy pedig semminemű illendő határon bévül nem hagyott nyugtot lelnem, bizony gyakorta kelleténél több gyötrődést zúdított nyakamba, mintsem ínyemre lett volna.