Erdőszív [antikvár]

Szeptember "A^ ember mindössíie egf jussál végéril lehullott hangya, a hangfa pedig megelevenedettfekete kerfférrnor^a, a ker^érmor^a pedig pors^^em, a porszem pedig örök titok." NyirS Jó^ef Kora ősz van. Öregember megy a poros úton hazafelé. A falu szélén, közvetlenül az erdő mellett áll magányos kis háza. Magányos, hiszen felesége már nyolcadik esztendeje nyugszik a csendes kis falusi temetőben, egy vén diófa vigyázó árnyékában. A ^erekek már réges-rég kirepültek a családi fészekből, s már az Elet nagy tavai felett szárnyalnak. Lassan ballag az öregember. Nem siet, nem várja senki, csupán egy vén komondor. Ott fekszik a nyugdíjas házőrző naphosszat az ajtó előtt, de idegen meg nem közelítheti a portát, mert akkor újból legény lesz, és akkora lármát csap, hogy még a szomszéd falu kutyái is meghallják. Befordul az öregember a kapun, s meleg szeretettel néz kutyájára: - Na, vén Lajhár, meggyüttem. Válaszképp Lajhár megcsóválja bozontos farkát, jelezve, hogy tudomásul vette, sőt örül is, de az ugrabugrándozáshoz már öreg. Az öreg felakasztja a szögre ütött-kopott, viharvert tarisznyáját, rá a kalapját. Szép komótosan előkeresi a kenyeret, szalonnát; kiül a gangra, és falatozni kezd. Egy-két falat persze a hű kutyának is jut, így- miután az öreg mintegy pontot téve az evésre, becsattintotta a bicskáját-, mindketten jóllakott nyugalommal nézik az alkonyat homályba fúlt testét. Pipára gyújt az öregember, s pöfékel, mint egy vén mozdony, a füst pedig mosolyogva száU az égbolt felé, majd eltűnik, mint reggel az álom. Csendes az este, és a szél sóhajában mintha a nyár búcsúzna. Minden mozdulatlan, hang nincs, csak az őszi bogár sír néha fel szívfájdítón, s messze, valahol nagyon messze harangoznak. - Látod, vén Lajhár, megöregedtünk A komondor okos szemével visszanéz gazdájára, s mintha szólni akarna: - Meg, dehát mit tehetünk No, ne búsulj, gazdi ! -3- r !¦r:sr;l'm l/'k'ki .r , í! , . i ! ¦¦ • I ; " ( I i i!' i'' ' íi, 3É pm