Legdrágább szerelmem [antikvár]

Tudta, hogy hamarosan meg fog halni. És valahol mélyen, homályosan azt is érezte, nem kellene elfogadnia a halált. Tennie kéne valamit, hogy megmeneküljön, de képtelen volt kigondolni, mit. Talán ha megértené, mi történt! Ha legalább enyhülne a szél meg a havazás! Olyan régóta ostromolták az elemek, hogy már alig tudott különbséget tenni a hideg süvöl-tése és az arca sajgása között. Állandósult a küzdelem, a végső erőfeszítés, hogy oxigénhez jusson a ritka levegőből, nyolcezer méterrel a tengerszint fölött; nem embernek való hely. Az oxigénpalackjai hosszú ideje kiürültek, a szelepek elfagytak, a maszk már csak teher volt. Percekbe vagy inkább órákba telhet. De a reggel beköszönte előtt halott lesz. Nem baj. Elálmosodott, megnyugodott. Érezte, hogy a szélfogó nejlonból, Gore-Texből, gyapjúból és polipropilénből álló ruharétegek alatt a normálisnál kétszer gyorsabban dobog a szíve, kétségbeesetten dörömböl a mellkasában, mint rab a cellában. Az agya azonban ellustult, álmodozó lett. Ami hiba, mert ébren kell maradniuk, mozogniuk kell, amíg meg nem mentik őket. Tudta, hogy fel kellene ülnie, állnia, dühödten csapkodnia kellene a két kezét, fel kellene ébresztenie a társait. De valahogy túlságosan is jól érezte magát. Jó volt végre feküdni és pihenni. Nagyon hosszú ideje kínozta a fáradtság. Már nem fázott, és ettől megkönnyebbült. Lenézett a kesztyűből kibújt, furcsa szögben heverő kezére. Korábban lila volt, de amint kíváncsian előredőlt, látta, hogy most viaszfehér. Különös, szomjasnak kellene lennie. A zubbonyában lévő üveg LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 7