Megsebzetten [antikvár]

PROLÓGUS Félek lehunyni a szememet, mert még mindig magam előtt látom azt az embert, aki tönkretett. Tudom, ha elalszom, újból elölről kezdődik az életemet leromboló események sorozata. Próbálom ébren tartani magam, de a fáradtság kegyetlen erővel bír, akkor is rávesz az alvásra, ha írtózom tőle. Most is megragad, és visszaránt a pokolba. Síri csönd honol a kihalt utcában. A sikátor üres, a levegő dermesztően hideg és párás. Fázom. A karomat a mellkasom köré fonva dörzsölgetni kezdem magamat, de hiába. Rossz érzésem van. Lépteket hallok, körülnézek, de egy árva lelket sem látok. Arra gondolok, hogy biztosan csak a saját lépteim zaja verődik vissza az aszfaltról, vagy csupán a fantáziám játszik velem. Tekintetemmel körbepásztázom a sivár teret, bármiféle zajra kihegyezve a fülemet, és bár nem látok senkit és semmit, a nyugtalanságom nem múlik el. Az aszfalt repedéseiben összegyűlt vizet fehérre festi az éjjeli lámpák fénye. Magányos vagyok. - Szia, cica! - állít meg a karomnál fogva egy férfi a sikátor elején. A semmiből került elém, de lehetséges, hogy az ő lépteit hallottam visszhangzani az utca fenyegető sötétjében. - Mi ez a nagy sietség? - Engedjen el! - szólok rá erélyesen, de ö még szorosabban markolja a könyökömet. - Nem-nem! Itt maradsz! - rivall rám, jobbra-balra ingatva a fejét. - Hagyjon békén! Engedjen el! - kiáltom, ö meg egyre erő-sebhen szorítja a karomat. ím