Megsebzetten [antikvár]

Prológus Félek lehunyni a szememet, mert még mindig magam előtt látom azt az embert, aki tönkretett. Tudom, ha elalszom, újból elölről kezdődik az életemet leromboló események sorozata. Próbálom ébren tartani magam, de a fáradtság kegyeden erővel bír, akkor is rávesz az alvásra, ha irtózom tőle. Most is megragad, és visszaránt a pokolba. Síri csönd honol a kihalt utcában. A sikátor üres, a levegő der-msi^tően hideg és párás. Fá^om. A. karomat a mellkasom köré fonva dörzsölgetni ket(dem magamat, de hiába. Ross^ érmésem van. Upteket hallok, körülnézek, de egy árva lelket sem látok. Arra gondolok, hogy biztosan csak a saját lépteim ^aja verődik vissza a^ aszfaltról, vagy csupán a fantáziámjátszik velem. Tekintetemmel körbepásztázom a sivár teret, bármiféle zíjra kihegyezve a fülemet, és bár nem látok senkit és semmit, a nyugtalanságom nem múlik el Az aszfalt repedéseiben összegyűlt vizet fehérre festi az éjjeli lámpák fénye. Magányos vagyok. - Szja, cica! - állít meg a karomnál fogva egy férfi a sikátor elején. A semmiből került elém, de lehetséges, hogy az ő lépteit hallottam visszhangzani az utca fenyegető sötétjében. — Mi ez a nagy siet-ség? - Engedjen el!- szólok rá erélyesen, de őmég szorosabban markolja a könyökömet. - Nem-nem! Itt maradszj - rivall rám, jobbra-balra ingatva a fejét.