Noctambulo [antikvár]

PROLÓGUS Amikor Jonathan Wakefield hajnalban összeroskadt a kert végében álló fenyő alatt, tizenöt éve elfeledett gyerekkori álma olyan váratlanul és olyan elementáris erővel tört rá, hogy még az ébredést követő percekben is futkorászott a hideg a hátán. Ahogy felült a dombtetőn, és az öreg fenyő törzsének támaszkodva lúdbőrös kezét dörgölte, mágikus átváltozásának minden részletét vissza tudta idézni. Érezte, ahogy karja göcsörtös ágakká és pamacsos tű-újjakká bomlik, ahogy elháncsosodott húsában éltető földi nedvek áradnak, szétvetett lába bolyhos gyökerekké osztódik, pikkelyes bőrén pedig mohák és zuzmók telepednek meg. Évgyűrűk barázdálta tüdejében jéghideg szél süvített, szívverése pedig annyira lelassult és elhalkult, hogy mindegyre azt várta, mikor észleli az utolsó dobbanást. De félelmeit aztán túláradó boldogság és büszkeség váltotta fel, mert rájött arra, hogy óriási világfává változva egy csodálatos hegytetőn áll, egy időn és téren kívüli világban, ahol mágikus kapcsolatot létesített a csillámló kőzetek, a kőzetekbe ágyazott fosszílíák, a fosszíli-ák repedéseibe türemkedő kristályok, a gombafonatos avarban szaladgáló vörhenyes atkák és a végtelen égbolt között, melyen varjak köröznek csendesen. - Az álom - motyogott a fa alatt. - Miért pont most? A lány Ö hozta rám! Megpróbált elhessegetni egy pimasz dongót. Orrát ekkor megcsapta az ujjára száradt ópiumtinktúra illata, és émelygő gyomorral felkelt. A kert csendes volt, harmatos és fényes. A varjak mintha álmából ragadtak volna itt, úgy pörögtek, rikácsoltak a kisimult égen.