Pokoli remény [antikvár]

Prológus 1292 Itália, Firenze A költő felállt az asztaltól, és az ablakon át kitekintett szeretett városára. Habár építészete és utcái szólították, a hangjuk tompán csengett. Olyan volt, mintha valami óriási fény hunyt volna ki, nem csupán a városban, de az egész világon. — Quomodo sedet sola civitas plena populo! Facta est quasi vidua domina gen-tium A Siratót fürkészte, amit néhány pillanattal korábban idézett. Jeremiás próféta szavai szánalomra méltóan alkalmatlanok voltak. — Beatrice — suttogta, a szíve összeszorult a mellkasában. Még most is, két évvel a halála után, nehezére esett a veszteségéről írni. Örökké fiatal, örökké nemes marad, örökké az ő boldogsága, és a világ minden költészete sem tudná kifejezni a rajongását iránta. De az ő emléke és a szerelmük kedvéért meg fogja próbálni.