Regények [antikvár]

Részlet a könyvből: "1 Ahogy fölnézett az égre, mintha nagy kórházak betegágyainak elnyűtt paplanait teregették volna ki rája, olyanok voltak a felhők. Hosszan nézett fölfelé, megnyúlt orral szagolta a készülődő eső illatát, amely oly nehéz nyomással ragad a tüdőre némely emberben. Nem tudott megnyomorodott lényével rendes gondolatmenetet erőszakolni a fejébe, de érezte, hogy merre van a hiba, tudta, hogy mely kerekek rozsdásodása okozza a bajt. Még ennyi előnnyel is meg tudott elégedni és szinte bizonyos elégültséggel szipákolt az orrán keresztül, mint a megbántott kisgyerek és ahogy lépkedett, minden lépésének ütemére ezt mondta maga elé: - De nem sírok- Nem, nem sírt. Éppen csak hogy nem sírt. Aztán örülni próbált a közelgő esőnek, hogy mégis lesz valami, valami mozgás, valami változás, hogy megszűnik ez a nehéz mozdulatlanság, ez a kába letargia, amelyben, mintha ezer meg ezer tompa kalapács lógna bőrszíjakra erősítve a vasfalakon. Továbbment. A szeme megakadt a kabátja felső részén, a hajtóka alatt, az úgynevezett szivarzsebnél. Bosszankodva gondolt most arra, hogy mért hívják szivarzsebnek, mikor zsebkendőt hordanak benne, szép hófehérre, patyolatra mosott, keményítővel kissé előkelően merevített vásznat, amely kissé kilógatva, oly izgatóan lebeg a szív fölött, nini, éppen a szív fölött! Odanyúlt és a zseb üres volt. Most lehorgasztotta"