Vonagló falvak [antikvár]

Ez a regény egy rajz-közleményemből indult ki, mely évek előtt megjelent. Évek multak el és a téma újra elém állt s nyugtalanítva és megkínozva mutatta az utat, merre menne, merre tudna lendülni. Ha belső szükség az irás, nem csukhatom le az eszemet a mutatkozó dolgok elől és egy kissé érzelmesen, egy kissé szomorúan keresztül jár a régi elgondolás, sok az olyan irásom, bármennyire befejezetten mentek annak idején az emberek elé, amik körül várnak még a máskárpitok, amelyeket megnyitni jó volna, a megszegett ösvénynek itt-ott még kanyarodnék az utja és komoly, igaz, szép eseményekkel kerülhetnénk szembe. Van több irásom, amelyek hazajárnak hozzám és a borús magányosságban erre-arra vetik az önkéntelen eszemet és látom, merről lehetne magasabbra emelni a szárnyalni akaró akaratot, elmélyült életek mint növelnék nagyobbra a belső és külső perspektívát. És beleütközöm a gátoló durvaságokba. A szegénység szorongatásai bizony lebunkózzák a teremtő kedvemet. Nem tudok akárhogyan dolgozni. Érdemes volna itt egy önviviszekciós, önkegyetlen glosszát irni önmagamról, miért vagyok én kevesebb termésű ugyanakkor, amikor szédül a fáradt fejem az izgalmakat lihegő témasokaságtól. Az embriós életnyüzsgés, amely a jelzett rajzban érezhető volt, elhatalmasodott fölöttem és elmondom, ahogy ez a skicces történet áthempergett az irói eszemen, amint összefutottak képzeletem fölött a fátyolos ábrák és egy szenvedélyes komor világot építettek föl előttem; igazán kár volna elhallgatni.