Magyar nyelvjárások VIII. [antikvár]

Részlet a könyvből: "Ascoli, Paris, Meyer, Gauchat és mások az elmúlt század végén tisztázták, hogy nyelvjárási határokról nem vagy csak erős fenntartással beszélhetünk, mert egyik nyelvjárási jelenség határai csak ritkán esnek egybe egy másikéval. Az izoglosszák gyakran keresztül-kasul szelik egymást, és ritkán sűrűsödnek nyalábokba. Még a nagy természeti akadályok, folyók, hegységek, tengerek sem mindig jelentenek egyben nyelvjárási határt. A magyar nyelvjárásokban pl. a nyelvjárási jelenség izoglosszája a legritkább esetben egyezik valamely folyó vagy hegység vonulatával. Kivételt képeznek a székely nyelvjárások, ahol a nehezen járható és széles Hargita valóban bizonyos fokig nyelvjárási határ is. De még az olyan nagy folyó is, mint a Duna, inkább összekötő kapocs a két partján élő lakosság között, semmint elválasztó vonal. Pl. az á előtti á használata (kapa, dekápál; apa, de apám, arat, de aratás) a magyar nyelvterület északnyugati részén a Duna mindkét partján megtalálható. A szűkebb tengerszorosok a szárazföld és a szigetek lakosságának nyelvjárásában szintén nem okoznak lényeges elkülönítő határvonalakat pl. a norvég vagy a finn nyelvjárásokban. A hegyekben pásztorkodó románok nyelvjárásában az elmúlt századokban a hegyek inkább összekötő kapocsként hatottak, mintsem elválasztó vonalként. Más a helyzet az ún. külső nyelv járásszigetekkel, tehát azokkal a nyelvjárásokkal, amelyeket idegen ajkú népesség választ el az illető nyelv többi nyelvjárásától. Az idegen ajkú népesség rendszerint elég éles nyelvjárási határt is jelent, mint pl. a román nyelv isztriai, meglenita vagy arumun nyelvjárása, vagy a szlavóniai és csángó magyar nyelvjárásszigetek."