Hét hárs 2013/1-2. [antikvár]

Donáth László Hatalomtalanul A szó hatalma Életem első „Lehrhaus"-a szüleim zugligeti szalonja volt. Mindketten örömmel látták vendégül barátaikat. Azokat, akik a börtönből immáron harmadjára is kiszabadult apámmal nem féltek összejönni, akik bíztak egj'másban, és látszólag haszontalanul mégis politizáltak. Nem volt köztük senki, akit legalább egyszer be ne csuktak volna. Apám szigorú erkölcsű volt, közelébe csak kipróbált, hitében megátalkodott, tanulni és tenni akaró juthatott. Köztük nőttem fel, hétről hétre hallgatva a történeteket, a víziókat, az ország éppen aktuális politikai elemzését. Ezeknek az embereknek megszenvedett életükön kívül nem volt semmijük. Többségük boldogan mesélt, Göncz Árpádtól Vásárhelyi Miklósig, Kardos Lászlótól Tán-czos Gáborig. Nagy csönd akkor támadt, ha a hallgatag Haraszti Sándor vagy a még nála is kevesebb szavú apám valamiben állást foglalt. Gáli József, Eörsi, Halda Aliz vagy Fazekas György soha nem zabolázták magukat, félelmetesen tudtak haragudni és gúnyolódni a talmi cenkeken. A 20. századi diktatúrák tették őket hatalmas szavúak-ká, mára szinte mind meghaltak. Füst Milán próféták unokája volt, Weöres és Pilinszky mágusai a szónak, de ők, a hitvánnyá nem lett írástudók a próféták igáját hordozták, amikor kellett, s addig, amíg tudták. Az asz-szonyok bírták tovább, Pór Edit, Rajk Júlia, Antal Helén, Gróf Irén és anyám büszkék és engesztelhetetlenek voltak, meséltek és tanítottak, némelyikük imádkozott is, anyám pedig írt is. Nemcsak hitte a szó hatalmát, napról napra tanúskodott róla: vigasztalt, intett és bátorított, bírált és közbenjárt. Eggyé vált szavával. S számunkra, kik évtizedeken át hallgattuk és olvastuk, a lénye hiányzik a legjobban, az, ami által szava igazzá lett. A nagyvilágban élő lányaim őt és nem engem követnek hivatásukban, nem bölcsészek, inkább leleményes szavú-ak mind, mintha a nő privilégiuma lenne teremtő szóvá tenni önmagát, a semmiből elevent híva elő. ,,Amikor korán reggel a város felé ment, megéhezett. Meglátott egy fügefát út mellett, odament, de semmit sem talált rajta, csak levelet. Ekkor ig)i s^ólt hosgá: «Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többéin Es hirtelen elszáradt a fügefa. Amikor látták e%t a tanítványok, elcsodálkoztak, és a%t kérdették: «Hogyan száradt el a fügefa ilyen hirtelen?» Jé%iis így válaszolt nekik: «Bizony, mondom néktek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nem csak a fügefával tehetitek meg e%t, hanem ha ennek a hegynek a%t mondjátok: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe! — is megles%»" (Mt 21,18—21) — Ilyen volt anyám is, indulatos és gyakran igazságtalan, jézusi ember, aki nagyon tudott szeretni, és ha hitt a másiknak, nem tudta megbocsájtani, hogy mégis terméketlen és üres az élete. Az egyház hatalma Még a pokol kapui sem vesznek diadalt azon a közösségen, amely Jézus nevének bűvöletében élve és tanítva Isten országának közeli és megtapasztalható valóságát hirdeti. így gondoltam én is sokáig, és nem zavart, hogy míg apám a börtönben ült a negyvenes és ötvenes években, micsoda emberek nevesítették az evangélikus egyházat. Nem voltam hajlandó komolyan venni a történelmet, amíg — lágyan és tompítottan — meg nem történt velem minden, amiről a mindenkori jámborok gőgjével úgy véltem, ez csak másokkal eshet meg. Ettől persze még, mint oly sokan kortársaim közül, kereshettem volna én is helyem az akol többnyire gyalulatlan és olykor trágyaszagú gerendái között. Nem így történt. Egyszerűen