Művészet 1976. január-december [antikvár]

Visszapillantás ban exponált és az ezt követő hétköznapokon előhívott kép talán kontrasztosabbnak is tetszhet. Természetes az is tehát, hogy a felszabadulás 30-ik jubileuma tiszteletére rendezett képzőművészeti kiállítás-sorozat nem egy olyan szakmai problémára hívta fel a figyelmet, amelyek megoldása a holnapok gondja kell legyen. Ezek a problémák egyaránt adódnak az alkotóművészek tevékenységéből, a képzőművészet és a közönség, a képzőművészet és a társadalom egészének kapcsolatából, a mecénálás jelenlegi gyakorlatából, egyes esetekben a társadalmi igény megfogalmazásának módjából. Mindenesetre a jubileumi kiállítás-sorozatról a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a magyar képzőművészet méltó tisztelgése volt felszabadulásunk történelmi ténye előtt, a 30-ik évfordulón. És ami tisztelgés-értékét csak még jobban emeli: nem a történelmi lecke újrafelmondása akart lenni, hanem egy szakmai értékelésre is módot nyújtó, ha úgy tetszik, önvizsgáló bemutatkozás. A tavaly januárban megrendezett Köztulajdon című, úgynevezett lektorátusi kiállítás nyitotta meg a felmérések, az önvizsgálatok sorát. A bemutató nemcsak azt tárta a közönség elé, hogy az elmúlt harminc évben milyen beruházási munkák valósultak meg, és milyen színvonalon, hanem alkalmat adott egy olyan elemző munka megindítására is, amely a társadalmi mecénálás egyik legszélesebb körű tevékenységét vizsgálhatja. Ehhez a feltehetően hosszabb időt igénylő vizsgálódáshoz, legalábbis a kérdések, a problémák felvillantásának erejéig, úgy érezzük, mi is hozzájárultunk. A szerkesztőség részéről júliusi lapszámunkban ennek a szükséges elemző munkának a be-exponálása megtörtént. Elmúlt évfolya- Alig kilépve az 1975-ös esztendőből, a visszapillantás nem a múlt értékelése akar lenni, csupán a tegnap eseményeinek, a tegnapi, a mai és a holnapi teendőknek a felsorakoztatása, tudatosítása. Még az is eldöntendő kérdés, hogy vajon egy bizonyos történelmi távlatból szemlélve a jövő művészettörténésze a magyar képzőművészet szempontjából jelentősnek, vagy pusztán mozgalmasnak ítéli-e majd az elmúlt esztendőt. Mi, akik jelenként éltük át, szemléltük vagy formáltuk, mindenesetre gazdagabbnak tarthatjuk, mint az ezt megelőző éveket. Gondolom, ezt nem csupán az ünnep, a jubileumi megemlékezés okán tehetjük, bár kétségtelen, az ünnep kápráztatóbb a hétköznapoknál, s a megemlékezés pillanataiban kerüljük a disszonáns hangokat. Az is igaz viszont, hogy a nagyobb világosság mellett sötétebbnek tűnnek az árnyékok is, így utólag az ünnep pillanatai- munkban, talán ez az olvasó számára is nyilvánvalóvá vált, nem a jubileumi képzőművészeti események regisztrálására törekedtünk, hanem éppen az eseményeket követő, elmélyült szakmai elemzést igyekeztünk elősegíteni az eseményekhez kapcsolódó anyagok közlésével, azokat mintegy történelmi, társadalmi s a társadalom meghatározottszintjén kialakult szellemi közegbe helyezve. Ezt a célt szolgálta a márciusi számunkban közölt kerekasztal-beszélgetés, amellyel a jubileumi képzőművészeti kiállításhoz szerettünk volna kapcsolódni, és amelyben a korszakolás különösebb igénye nélkül a magyar képzőművészet fejlődésének elmúlt, körülbelül tizenöt esztendejét tárgyaltuk. A kapcsolódás talán még kézenfekvőbb volt a jubileumi iparművészeti kiállítás esetében, amikor is - úgy érezzük - egy jelentős seregszemle kapcsán az iparművészet jelen-•egi helyzetének egészét, illetőleg ezt az egészet érintő problémaköröket sikerült felvillantanunk. Szándékunk szerint e témakörhöz kapcsolódik novemberi számunk fő motívuma, a Gádor István munkásságával foglalkozó monografikus rész, és most, januári számunkban e monografikus tömbre visszhangként reflektáló, azt kiegészítő írás is. Tudjuk azt is, hogy a képzőművészet jelen helyzetének tárgyalása elképzelhetetlen a képzőművészet és a közönség kapcsolatának vizsgálata nélkül. E kérdést különösen aktuálissá tette a párt közművelődési határozata. Ha valósan akarjuk meghatározni a képzőművészet társadalmi helyét, helyzetét, tisztáznunk kell e kapcsolat mibenlétét és keresnünk kell fejlődésének, fejlesztésének lehetőségeit. Egyértelműnek látszik, hogy ennek a fejlődésnek az iránya nem a minőségi követelményszint leszállítása, hanem a közönség ízlésének, vizuális kultúrájának fejlesztése, amelyhez természetesen az alkotó művészeknek is meg kell adniuk minden segítséget. Ez a segítség azonban nem jelenti azt, hogy egy művészeti ágnak kell kizárólagosan és közvetlenül a didaktikusán értelmezett népművelési feladatokat vállalniuk. 7 R. Fabe/o (Kuba): Lányok a cukornádültetvényen, 1975 2K. Taszeva (Bulgária): Anyák, 1973 3 Nguen Van Chung (Vietnam): Hold a homokpart fölött, 1973 A jubileumi esztendő apropójából a magyar képzőművészet külföldi jelenléte, szereplése is sokkal intenzívebb, főleg szervezettebb volt, mint az ezt megelőző években. Itt elsősorban a baráti országokban rendezett különböző magyar képzőművészeti kiállításokra gondolhatunk, de ide sorolhatjuk külföldi testvérlapjainkban a magyar képzőművészetről megjelent publikációkat is, amelyek nem utolsósorban folyóiratunk és a szóban forgó testvérlapok közötti együttműködés eredményeként láttak napvilágot. Az évfordulóhoz kapcsolódott az elmúlt esztendőben két nemzetközi kiállítás is, egyiknek Moszkva, a másiknak Budapest volt a színtere. A Moszkvában megrendezett nemzetközi képzőművészeti kiállítást az elkövetkezendő időszakban bemutatják valamennyi szocialista ország fővárosában.