Új Pedagógiai Szemle 2001. február [antikvár]

Néhány évvel ezelőtt meghívtak egy nyugat-magyarországi kisváros általános iskolájába, ahol az etikaoktatás, az erkölcsi nevelés lehetőségeinek megvitatását választották a nevelési értekezlet témájául. A vitaindítót a középkorú igazgatónő tartotta, aki ismertette a tanulók erkölcsi gondolkodásának fejlettségéről, morális beállítódásairól tájékozódó vizsgálatának eredményeit. Részletesen elemezte, hogy a különböző családi háttérből érkező tanulók erkölcsi ítéletei, értékpreferenciái milyen jellegzetes különbségeket mutatnak. Felfigyeltem az igazgatónő egyik mondatára, amely így hangzott: "Határozott minőségi különbségek tapasztalhatók a hittanra járó, vallásos nevelésben részesülő és a nem vallásos, nem hívő családokban nevelkedő, a hittel még nem találkozott gyerekek erkölcsi fogalmainak fejlettségében, morális beállítódásainak jellegében." Ezt követően hosszan elemezte, hogy valójában miben ragadhatok meg ezek a különbségek. Megpróbálom felidézni szavait: "Tudatosabban tudják, hogy mi a jó, a helyes viselkedés, jobban tisztelik a felnőtteket, az öregeket és egymást. Segítőkészebbek, toleránsabbak." Azt a következtetést vonta le ebből a diagnózisból, hogy az iskola értéksemlegességének megőrzése mellett törekedni kell arra, hogy az iskola a hit erkölcsi tanításait mint egyetemes emberi erkölcsi szabályrendszert minden tanulója számára közvetítse, függetlenül attól, hogy a szülők hívők vagy ateisták. Bevallom, a nevelési értekezleten ülve arra számítottam, hogy a tantestület néhány tagja vitatkozni fog ezekkel a gondolatokkal. Nem így történt. Először arra gyanakodtam, hogy az igazgatónő esetleges autokratikus vezetési stílusa intette hallgatásra a tantestületet. Kiderült, hogy toleráns, demokratikusan vezetett iskolába toppantam. Majd arra gondoltam, hogy többségben vannak a hívő pedagógusok, s a talán létező harcos ateisták a vitában való alulmaradástól félve nem kezdtek ellenvéleményeik megfogalmazásába. Délutáni beszélgetéseim aztán ezt a feltételezést is megcáfolták. Egy ideig élénken foglalkoztatott a történet, kerestem az igazgatónő kijelentését követő csend okait, idővel azonban e kisvárosi tanári szoba emlékképe az emlékezetem mélyére került, oda, ahol még nem lépjük át a felejtés küszöbét, de ahol már csak rejtetten munkálnak bennünk az élmények, a megtapasztalt történések. Furcsák e tudatunk peremére szorult történetek. Elég egy hozzájuk kapcsolható gondolat felbukkanása, s az érdeklődésünk fókuszából jó ideje kikerült élmény újra tudatunk középpontjába kerül, aktualizálódik, kiegészül a peremre szorultság ideje alatt szerzett megannyi tapasztalattal, benyomással.