Valóság 1999. április [antikvár]

Ijiip ' l' .f • ankerlgéza ÍI'íímI Az Észak-atlanti Szövetség és a Földközi-tenger szirénhangjai_ (A Mi Tengerünk) A rómaiak Mare Nostrumnak hívták, s az európai nyelveken ma is Földközi-tenger a neve. Az óceánok hidegségével szemben e tenger említése az áb- rv. rándozás langyos-meleg hullámait keltette a közvéleményben. Femand Braudel w francia történész az akadémiai hírnevét köszönheti „a Földközi-tenger világának".^ '' Háromkötetes, 1970-ben publikált, gazdaság- és Nyugat-központú történelemkönyvében, amelynek a Civilizáció és kapitalizmus címet adta, azt fejtegeti, hogy a világot mindig egy kereskedő kikötőváros uralta: 1380 és 1500 között Velence, majd Amszterdam, mígnem az ipari forradalomban London ragadta magához a vezető szerepet. Tőle hódította el ezt egy másik angolszász város, a New Amsterdamból lett New York. Braudelnek az Annales-ban megtestesülő iskolájának központja is „átköltözött" a New York-i Állami Egyetem binghamptoni campusára, ahol Immánuel Wal-lerstein teoretikus több mint negyedszázada megalapította a Femand Braudel Center for the Study of Economies, Historical Systems, and Civilizatíonst. AM a világ és a metropolisok történetét valamelyest ismeri, az tudja, hogy a Brau-del-Wallerstein-világtörténelem, amely romantikusan Braudel kedvenc városától, Velencétől New Yorkig vezet, nagyon foghíjas. J. M. Blaut e szemléletet a gyarmatosítók világmodelljének nevezte.^ Mint azt a világvárosokkal foglalkozó munkánkban megírtuk, ^ s William H. McNeill történész, a The rise ofthe West szerzője is kifejtette, a Földközi-tenger csak a Római Birodalom nyomán, főleg a hellenizmus idején, a Kr. e. 500-tól Kr. u. 200-ig tartó korszakban jutott elsődleges szerephez a világban. Már 200 és 600 között India került az előtérbe, majd az első évezred végéig a muzulmán civilizáció. Ezután a Kínai Birodalom vette át a világtörténelemben az első hegedűs szerepét, s csak 1500 körül eszmélt fel újra Európa, majd lassan áttolta most már a „Nyugat" központját az (északi) Atlanti-óceámiak az egyik, azután pedig a másik partjára. Európának a második világháborút követő (geo)politikai schizmája, amely a kapitalista Nyugatot szembeállította az „ortodox" bolsevizmussal, volt az a történelmi esemény, amely 1949-ben életre hívta a Nyugatot ma leghatékonyabban megtestesítő katonai-poUtikai intézményt, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (a NATO-t), hogy „megőrizze a békét és a biztonságot, s fejlessze a stabilitást és a jólétet az északatlanti vidéken". E szövetséget hasonló kollektív életmódú országok azért hozták létre, hogy megvédjék értékrendjüket bármüyen katonai invázióval vagy más erőszakos beavatkozással, felforgatással szemben. Főleg az ellenség miatti stratégiai meggondolások késztették a NATO-t arra, hogy 1952-ben a két, egymással is viszálykodó,'^ nem éppen nyugat-európai államot, Görögországot és a nagyrészt ázsiai, muzulmán Törökországot is felvegye. Nyilvánvaló, hogy a NATO által védett „észak-atlanti vidéknek" a Földközi-tenger délkeleti részére való kiteijesztése jól szolgálta a pillanatnyi stratégiai célt: a Szovjetunió teljes kordában tartását. A déli szárny légi megfigyelésének és az észak-atlanti állandó tengeri haderő 1969-ben létrehozott földközi-tengeri sürgősségi flottájának ugyanis ezek az országok teremtettek támaszpontot. De már az 1973-as arab-izraeli konfliktus is rávilágított arra, hogy az 1949-ben a berlini