Vigilia 1951. (nem teljes évfolyam)/1952. január-december [antikvár]

Rónay György ISTENHEZ HANYATLÓ ÁRNYÉK Megűzeték s nem nyugszom addig, Mig hitedet meg nem nyerem, Mert kockán van az életem, . Mint árnyék, mikor elhanyatlik. S hányattatom, miként a sáska, Mert csak Tenéked van eród S mert nem láttam régen előbb: Nem szabad hinni senki másba. Ady. Egy évvel a Balassi-testvérek halála után —• Bálint, a költő 1594 május 30-án pusztult bele töröktől kapott sebébe, öccse, Ferenc júliusban esett el egy tatárokkal vívott csatában — Darholcz Kristóf összegyűjtötte, előszóval látta el és Bártfán kiadta „Epitaphia Valentini et Fran-cisci Balassa" címmel azokat a latin verseket, elégiákat, epigrammákat, epicediumokat, melyeket a nyugati Fölvidék „minorum gentium" humanista poétái írtak a kettős gyász alkalmából. ,-,Ha pedig valaki azt vetné ellenünk — olvassuk az előszóban — hogy kettejük közül az egyik (tudniillik Bálint) nagy, sőt egyenesen szörnyűséges bűnökben leiedzett, az vegye nyomban eszébe közös emberi gyarlóságunkat, aminél fogva semmi sem jellemzőbb ránk, mint hogy vétkezünk, elbukunk". Amikor Balassi leghűségesebb tanítványa, hagyatékának gondozója, halálának „versekkel ékesítője", Rimay János tervezett kiadása elé megírja mesteréről nagy éleslátásra és tájékozottságra valló tanulmányát s az említett Darholcz Kristófhoz intézett latin ajánlását, szintén emlegeti ezeket az ócsárlókat, irigyeket, ellenségeket. Sőt írt már előzőleg is — éppen ebből az ajánlásból tudjuk —¦ a költő védelmében „apologeticum proemium"-ot annak a . kötetének az elejére, amelyben a Darholcz-kiadta epitáfiumokat fordította le a deákul nem tudók kedvéért. Kik ellen kellett védeni Balassit s miért? Kik ezek az ellenségek? Elsősorban a virágénekek, a szerelmi költészet elvi ellenfeleire gondolhatunk: azokra, akik szüzek s ifjak erkölcseit féltik e „fajtalan" versektől, mint „a virág és szerelem ének hallgatást, lant, síp, dob, trombita szóbeh hajahuját" keményen kárhoztató Bornemissza Péter, a házakban kardéra" tudott, „undok és lator" virágénekek ellen menn>'dörgö Pázmány s velük együtt mind a prédikátorok s lelkipásztorok. Jellemző, hogy még Rimay is, aki pedig elsőnek igazolta nálunk a szerelmi költészet jogosultságát, értékét és hasznát a nemzeti nyeW emelésében, nagy humanista kulturával hivatkozva nemcsak az ancik költőkre, hanem a modernekre, köztük Dantéra, Petrarcára is, (s kortárshoz képest meglepő biztossággal, máig érvényesen helyezve el így Balassit az európai reneszánsz világában): még Rimay is kárhozatának egyik okaként adja — paráznaságról írt (vagy fordított) munkájában — egy 337 pokolból hajdani kedveséhez följáró néminemű vitéz ajkára, hogy „szerelemmel való énekeket mondott". Nem mintha a tilalmaknak túlságosan nagy foganatjuk lett voina, hiszen Balassi ,,virágénekei" már a költő életében népjzeríívé váltak, olyannyira, hogy ebben az irodalmi tulajdont illetően hazankban még joísbára középkorias fölfogású korban sokan valósággal kisajátították s a maguk igényeihez alkalmazták őket, amin azután Balassi méltatlankodott is: ,.Nevetem azokat s búsulás nélkül sem szenvedhetem, akik akármi Írásomat is elméjüknek csontos pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával (obruálván. sensusit is) vesztegetik, festetik, és ízetlenítik"^ Folyt ez a magyar dalstílus fejlődése szempontjából igen jelentős zsákmányolás századokon át — kéziratos énekeskönyveink tanúskodnak róla; „marcangolták mód nélkül" Balassi költeményeit, s nemcsak hatása lett egyre általánosabb a versszerzökre, hanem olyanok is bőven akadtak, aldk — az ,.Istenes énekek" 1665-i kassai (s talán már a harmincas-negy-vene3 évek fordulójáról való bártfai) kiadásának előszava, egy magát pannóniai „Solvirogram" anagramma alá rejtő szerzőnek nagyrészt Rimay gondolatait variáló műve szerint ¦— ,,elmés voltukat akarván mutogatni, felette igen megvesztegették (a költő verseit), maguk vagy másoknak nevét kikalapálván a versek fejéből, és így aztán az ő elmtjükből származóit munkának mondják". De folyt tovább ugyanakkor a szerelmi líra „hivatalos" kárhoztatása is s ez az oka annak, hogy bár a humanisták büszkén hivatkoztak e nemben is klasszikus mintáikra, a közvéleménnyel nem mert szembeszállni senki és Balassi — meg Rimay — szerelmi énekeit nem merte kiadni sem a rejtélyes Solvirogram, sem más. Épp elég merészség volt az anagrammás „paanóniaitól", hogy országvilág előtt, nyomtatásban odamondta amúgy magyarán a véleményét az okvetetlenkedőknek: „Vannak sokan oly ízetlen, és agyafúrt emberek, akik hiában való csácsogó nyelvüket megzabolázni nem tudván e vitéz urat immár halála után is rágalmazásokkal sértegetik, azért, hogy a régi tudós .embereket köveívéni szerelmes verseket irt. Ugyanis inkább akart a tudós emberekkel gyaláztatni, mint a bolondokkal dicsértetni". Hogy egyeseknek nem tetszik? Csoda is volna, ha tetszenék, mert hiszen a bölcsek mondása szerint „az erényt nyomon követi az irigység". Azon-fölül meg — s látni, hogy írónknak nem volt túlságosan magas véleménye kora magyarságának irodalmi ízléséről — „nem jó disznó orrában arany perec, nem is illeti a szamárt bársony nyereg, a bolondnak jó a fapénz is"; se Balassi, se más munkája nem ezeknek való, hanem csak annak, „aki tudja, hol lakik s mit eszik". Azok a bizonyos ellenségek azonbani nemcsak világi költészet iránt bizalmatlan moralisták, afféle szellemi ellenfelek, esetleg az új humanista ízléstől idegenkedő konzervatívok voltak. Ami Balassitól levél, emlékírat, vele kapcsolatban vallomás, tanúságtétel fönnmaradt, az jóformán mind tele ádáz pörpatvarral, haraggal, sebző gúnnyal vagy sietős men-tegetődzéssel; egy vad, ellentmondásokkal zsúfolt, keserű tűzben égő élet füstje-korma csap kí belőlük. Mintha folyton magára gyújtott házakból menekülne, hidakat égetne, mezőket perzselne föl njoga mögött. Amerre jáx, vihart kavar maga körül; harag, fenekedés jelzi a nyomát. 338