150 hagymaétel [antikvár]

Valljuk be őszintén, hogy a hagymát, konyhánk e szerény szereplőjét nem nagyon becsüljük. Magától értetődő mozdulattal süllyesztjük kosarunkba a piacon, hogy ugyanilyen természetességgel tesszük nyersen, sütve vagy párolva majd minden ételünkbe. Legfeljebb hiánya tűnne fel, de erre nemigen kerül sor, hiszen hagymánk van bőven. Sok ízletes, kitűnő ételünk aromáját a jóféle vöröshagyma adja meg, s bátran élünk a fokhagymával is, de az apró fejű, finom gyöngyhagymát többnyire csak üveges konzerv formájában ismerjük, nem beszélve a zsenge újhagymáról, meg a harsány zöld metélőhagymáról, amelyek kizárólag hideg falaltok kísérőjeként kerülnek asztalunkra. A póréhagyma néhány éve ugyan megjelent a piacokon, de nem nagyon tudunk mit kezdeni vele, és ismeretlen számunkra az a temérdek különféle nagyságú, formájú, színű és ízű hagymaféle, amit a világ különböző tájain termesztenek. Csak a franciák mintegy húszféle hagymát ismernek és használnak. Nincs még egy olyan növény, amelyhez annyi legenda, mitikus történet, vallási hiedelem fűződne, mint a vöröshagymához és a fokhagymához. Halász Zoltán Hagymahistóriájában olvashatjuk, hogy eredetük az írott történelem kezdetére nyúlik vissza. A vöröshagyma az egyiptomi sírkamrák hieroglifái között a növekedés, a termékenység szimbólumaként jelenik meg. A rómaiak megfosztották rangjától, s nem kis megvetéssel beszéltek róla, hiszen míg a kiváltságosok a messzi Keletről hozott drága fűszereket használtak, addig a vöröshagyma a köznép életízesítőjévé vált. A mohamedánok sem becsülték nagyra. Létezését egyenesen a sátánnak tulajdonították, azt tartván, hogy amikor a gonoszt kiűzték a Paradicsomból, eszeveszetten menekült, és ahová a jobb patájával lépett, ott vöröshagyma, ahova pedig a bal patájával, ott fokhagyma termett. Talán levének kéntartalma miatt rokonították a hagymát az ördöggel, akinek lehelete az ő hitük szerint - csakúgy mint a magyar néphitben - "kénköves".