Asszonyok Aranykönyve II. (töredék) [antikvár]

Mikor kimondom ezt a szót: „otthon" szárnyakat ad a képzelet és percek alatt röpít végig falvakon és városokon, hegyeken és völgyeken át, valahová messze ... Reszketve buggyannak ki a betűk a toll alól és akadoznak a szavak: haza gondolok. Körülfognak gyermekkorom emlékei, a kis ház, a füzes, a Duna, a dombok, az erdő, - ahol jártam-keltem, mintha az egész világ az enyém volna. Pedig milyen kicsiny volt ez a világ, talán csak a falu határáig terjedt', mégis benne volt jóformán minden. A nagy család; a falu szegényeivel és gazdagaival, s a mi kis házunk. Itt tanultam meg dolgozni, több akarattal, több erővel és több kitartással, mint más, itt tanultam meg szenvedni és nélkülözni, szó nélkül és türelmesen, itt tanultam meg hinni és bízni és magyarnak lenni, aki számára nincs másutt hely. Benézek az otthonunkba, amely nem palota, csak szerény, nádfedeles falusi ház. S ebben a pillanatban arra gondolok, hogy vájjon a szegénység volt-e nagyobb benne, vagy a boldogság? Mert a boldogság meseországa volt. Tele színes álmokkal, gyermekkori elhatározásokkal és fogadkozásokkal. Kiszínezve anyánk szájából hallott ezer szép mesével, az egész tündérvilággal. Körülfognak a régi kedves emlékek, s a régi otthon minden örömét átérzem. De minden örömért keményen meg kellett dolgozni. Minden darabjához a becsületes munka öntudata és a fáradtság tiszta öröme tapadt. S milyen szép volt az esti harangszó! Amikor este megcsendült, hallottuk apánk szájáról elhangzani a sóhajt: „Uram, segíts!" Utána mondottuk el összekulcsolt kezekkel az esti imát. Azóta hányszor adott erőt, önbizalmat és megnyugvást ennek az esti imának vissza-visszacsendült szava. Többen voltunk testvérek, mert akkor rég más volt a világ.