Halételek [antikvár]

A természet áldását, az új haza halakban való bőségét már honfoglaló őseink is élvezték. A mindenkori táplálékot a környezet, a tavak, folyók is szolgálták. A kereszténység terjedésével alakult ki Európa-szerte az a halkultusz - a böjti ételek részeként -, mely az elkészítési módok változatosságával igen kellemessé tette az önmegtartóztatás napjait. A különböző halfajok nemcsak a szerzetesek asztalán, hanem a királyi, főúri asztalokon is megbecsülést szereztek. Az egyik legrégibb nemesi címerünk, az 1414-ből való, Eresztvényi Ferencnek, Zsigmond király belső udvari szakácsának halábrázolású címerképe is ezt tanúsítja. A középkori budai jogkönyvben arra is találunk utalást, hogy a piacon tonnaszámra adták el a sokféle hazai halat és a tengeri heringet is. (Méghozzá olcsón!)