Képmás 2005. január-december [antikvár]

AKTUALIS SZÖVEG: DDNCSEV ANDRÁS • KÉP: PÁCZAI TAMAS ; ' vv MERRE FQ AZ J#Ő KE FEJLŐDÜNK VAGY VISSZAF-EJI^PŐNK? „Kik messze voltak, most mind összejönnek, a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles kék jégkörmivel" - írja Kosztolányi Dezső. Valóban, az óév vége mindig a meghitt beszélgetések, a befelé fordulás: o visszatekintés, számvetés és az új fogadalmak, fogadkozások időszaka. A zimankós téli estéken magunk köré gyűjtjük családunkat a jó meleg tűzhely mellé, felidézzük az év örömteli, boldog pillanatait, szót ejtünk a borús napokról, majd valamennyien elhatározzuk, mit teszünk másképp, hogyan válunk jobbá, hiszen az új esztendő mindig új kezdetet ígér. Aztán a pezsgó'durrogástól hangos, flitterektó'l csillogó óévbúcsúztató pillanataira a január álmosszürkén csendes, hosszú napjai felelnek. Bizony, alig egy hét elteltével már nem is értjük, mit ünnepeltünk, mit üdvözöltünk olyan túláradó örömmel, hiszen az újrakezdés, a változás jelei még alig láttatják magukat. Az éjszakák még éppoly reménytelenül szívósak, riasztóan csontkemények, mint a falról leakasztott naptár utolsó napjaiban. Az ünneplés mámorából kitörő fogadahnak forradalmai is kihunynak ilyenkor, és valami fojtogató érzés lesz rajtunk úrrá: a kétely köde ereszkedik ránk, elbizonytalanodunk, vajon tényleg több esélyt, lehetőséget tartogat-e a következő tizenkét hónap? Vajon az Idő síkján előre araszolva, egy magasabb évszámot a papírra kanyarintva tényleg magasabb szintre jutunk-e? Vajon az Idő végezetéig minden újabb esztendő erősebb gazdaságot, nagyobb jólétet és ezzel együtt több kényelmet és boldogságot ígér? Vajon létezik-e haladás és fejlődés? Történelmietlen középkor Nos, azt tudjuk, hogy a középkori ember jövő- és mülttudata igencsak különbözött a mienkétől, a középkori ész igen történelmietlenül forgott. A történelem tanulmányozása nem szerepelt a középkori hét szabad művészet, illetve tantárgy között, a múlttal való állandó folytonosság jelentése távol állt ettől a kortól is. A középkor elnevezés is csak később, a XV. században bukkan fel: akkor még nem létezett ilyen katego- GONDOLAT AKTUALIS dekre, azt tapasztalhatjuk, hogy korunk felfogásával szöges ellentétben a regresz-szió, a hanyatlás, a bukás eszméje uralta az akkori kultúrák időérzékelését. A tradicionális világ nézete szerint a kezdeti magasabb szintekről egyre inkább az emberi, esendő, halandó állapotba szálltunk alá. Julius Evola (1898 - 1974) számos kultúrában - a görög-rómain túl a hindu, iráni, héber és az azték hagyományban is - meg- rizálás, hiszen az emberek nem gondolkodtak az evilági haladás fogalmaiban. Ahogy Owen Barfield fogalmaz: „ahol mi haladásról és fejlődésről beszélünk, a középkor csak megújhodást és kiegészítést mondhatott." A megújhodás viszont mindig szinte elérhető közelségben látszott: hiszen csak be kellett látni valamelyik tévedést, és meg kellett térni az Erényhez. A változás csupán annyinak tűnt, mint egy elkövetkező fordulat: akárcsak az égitestek forgása, a nappal és éjszaka változása, az évszakok ismétlődése. Innét, a kerék forgásából ered a revolúció kifejezés is: ezen elképzelés hátterében hosszú időkig Fortuna kereke állott, melyről lepotyogtak a királyok. Hanyatló ókor Ha még messzebb tekintünk vissza, a keresztény középkort is megelőző évezre- találta a négy világkorszak, az arany, ezüst, a bronz és a vaskor mítoszát. Az evolúció elméletével szemben az ókori írások egyáltalán nem tudnak az ember „állati eredetéről" - írja sőt, ennek ellentettjével találkozunk: egy jobb, fénytelibb, emberfeletti múlt visszatérő eszményével. A halál törvénye csupán egy meghatározott pillanatban vált érvényessé, méghozzá egy átok következtében: az isteneknek az emberekkel való keveredése miatt. „(De midőn) az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba került az emberi jelleg (nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak )" - írja Platón a Kritiasban, Atlantisz bukásáról szóló művében. „Minden kornak megvan a maga sajátos - a kollektív klímát tükröző - mythosa" - vallja Evola a Lázadás a modern világ ellen című könyvében. „A tudatos és szabad tudományos kutatás objektív eredményeinek nagyon kis része volt abban, hogy a fentről való származás, a fényteli és szellemi múlt arisztokratikus koncepcióját napjaink demokratikus, evolucionista eszméje váltotta fel, amely szerint a magasabb az alacsonyabból, az ember az állattól, a civilizáció a barbárságból származik. Mindez sokkal inkább azon hatások egyike, amelyeket - intellektuális és kulturális síkon - az alacsonyabb rétegek, a tradíció nélküli ember modern világban való megjelenése földalatti utakon szükségszerűen behozott." Ezért - vonja le a következtetést - „nem annyira új tényekre van szükség ahhoz, hogy más horizontok nyíljanak meg, hanem a tényekkel szembeni új magatartásra". Merre haladunk? Körforgás, visszafejlődés vagy fejlődés? Vajon az aranykor újra eljövetelét kell várnunk, vagy menthetetlenül csúszunk a teljes hanyatlás felé, esetleg éppen ellenkezőleg: ahogy a primitív egysejtűekból emlősök és végtére emberek válnak, úgy fejlődik az emberi elme és tudás a barlangrajzos őseinktől űrállomást tervező kortársainkig? „A fejlődés fogalma homlokegyenest ellenkezik a fordulat vagy visszafordulás fogalmával" - írja a neves holland történész, lohan Huizinga a modern korszellemről. „Számunkra már csak egy létezik: Előre! Még akkor is, ha szédítenek az ismeretlen mélységek és messzeségek, még akkor is, ha a közvetlen jövő ködbe borult szakadékként tátong előttünk." Azt hiszem, mostanság úgy tűnik, leginkább sűrű lett az idő, könnyű, szaladó csörgedezése most komor és sötét tömeggé vált. Gondterhes hónapok, szigorú évek elé nézve sokszor arra sem futja, hogy felnézzünk, és a vüág dolgain eltűnődjünk, tekintetünket sajnos rabul ejti az a néhány lépés, amelyet mindig holnap kell megtennünk. Ingadozó léptűvé váltunk, bizonytalanul és bizalomvesztve imbolygunk: nehéz bizony ilyenkor a korszellemnek megfelelve az emberiség törté-neknében a diadalmas fejlődés útját látni. Ezért ilyenkor, karácsony szent ünnepét követően, vízkereszt tájékán erősítenünk kell magunkban a hitet, hogy mindannak, ami történik, felsőbb értelme van. Hinnünk kell abban, hogy életünk történéseit megvilágítják az égi fények. És hinnünk kell abban, hogy bárhogyan is alakult és alakul az emberiség történelme, az emberi lélek felemelkedése lehetséges, és csak rajtunk múlik.