Lakáskultúra 1993. január-december [antikvár]

Nem tekinthető talán túlzott merészségnek az a feltételezés, hogy a XI. kerületben nemrégiben felépült családi háznak jó esélyei lettek volna Az év lakóháza '92 pályázaton. Ám egy sajnálatos malőr folytán - a jelentkezési határidőhöz képest két nappal később kapták meg a lakhatási engedélyt - lemaradtak, s már csak az idei versengésben indulhatnak. Mégpedig, liiszen, ami késik nem múlik, bizonyára: sikerrel. Olvasóinkatazonban már most beavatjuk a ház történetébe. Az előzmények. A család, a vállalkozó szülők két gyermekükkel, nyolc évig laktak a vár tövében, igen előkelő helyen, de kicsi, sötét, vizes és salétromos lakásban. Érthető, hogy minden vágyuk az volt, egyszer legyen saját házuk, ami tágas és napfényes. Először telket kerestek, majd tervezőt. Előbbit találtak a XI. kerületben, az utóbbit ajánlották nekik. A telken álló romos épületet lebontották, a területet - nem kis erőfeszítés árán, hiszen harminc konténer sittet, hulladékot kellett elszállíttatniuk - megtisztították. Az építész, az első, megtervezte az épületet, sőt, a pinceszint el is készült. Ám az építési osztály nem volt elégedett, sorozatosan megtagadta jóváhagyását. Új építészt kerestek tehát, és másodjára, Bálint Bertalan személyében meg is találták az igazit. Elkészültek az új tervek, bár a mérnöknek nehezítette a munkáját az, hogy - őt idézzük - „adott volt a cipő, amibe bele kellett lépnem". Azaz, már megépült alap, illetve pinceszint fogadta, arra lehetett csak „ráépülnie". A nappali teréből visszapillantva jól látható a konyha-étkező egymás melletti elhelyezése, valamint az, hogy a fekete átadópult inkább tekinthető építészeti elemnek, semmint egyszerű bútordarabnak A család örült az új tervezőnek, aki első perctől fogva nemcsak szimpatikusnak, hanem megértőnek, egyszersmind roppant kreatívnak is bizonyult. Érzékelhetően szívügyének tekintette a megbízatást. Figyelembe vette a család kívánságát: legyen nagy légtér, világosság és úgynevezett amerikai konyha. Igényük volt a nyitottság, az, hogy otthonuk alkalmas legyen a közös családi életre. Nos, az építész minden elvárásuknak megfelelt, mégpedig oly alkotó módon, hogy az eredmény mindannyiuk megelégedésére szolgál. Bár Bálint Bertalan hitvallása az, hogy „az alkotónak vissza kell fognia magát", ez nem jelenti azonban saját tervezői egyéniségének megtagadását. A megrendelő adja a témát, de a téma feldolgozása, azaz a mű valójában már inkább a művésszel, esetünkben az építésszel azonosítható. S ha még a „mecénásnak" is tetszik, nos, az már valóban tökéletes állapot. Meghatározó benyomást tett a tervezőre a családból sugárzó derűs kiegyensúlyozottság. Ezt az életvidám nyugalmat jelenítette meg az épületen, úgy annak külsején, mint belsejében. A posztmodern stílusjegyeket hordozó ház tiszta formájú, azonnal érthető, ám egyszerűsége kicsit sem unalmas: ötlete, apró részleteivel s nem utolsó sorban „reneszánsz, mediterrán" színezésével izgalmas látványt nyújt a meglehetősen szürke, jellegtelen környezetben. Bálint Bertalan nemcsak az építész, de a belsőépítész feladatát is vállalta. Mégpedig abból a megfontolásból, hogy a külső jegyekkel mutasson szoros rokonságot az épület belseje is. Ezért maga tervezte a térelválasztó pultot, a konyhai szagelszívót, valamint a (felvételeink készítésekor még hiányzó) kü- 6 Lakáskultúra