Lakáskultúra 2000. március [antikvár]

Nemrégiben, fecserészés során egy ismerősöm azt kérdezte tőlem: "ugye, takarítónő jár hozzád?" Kérdése valójában inkább megállapításnak hangzott, de honnan is tudhatta volna a tényleges körülményeket, hiszen kapcsolatunk jószerével csupán munkamegbeszélésekre szorítkozik. Környezetem kétségtelenül tapasztalhatja, időm javarészét a Lakáskultúrával kapcsolatos tennivalók töltik ki, ezért, érthetően, az átlagosnál is kevesebb figyelmet szentelhetek a háztartásomnak.Természetese, azért amit szigorú rendszerességgel meg kell csinálni - ilyen például, többek között, a mosogatás, takarítás, mosás -, a tekintetben mese nincs, sőt, kibúvó sem akad. Ezt tudja jól minden fedéllel rendelkező ember, hiszen, ha nem akarja - márpedig normális valaki nem akarhatja -, hogy megegye a kosz, feltétlenül időt kell szakítania e nemszeretem tennivalók elvégzésére.Hogy ne maradjon nyitottan a kérdés, a válaszom: nem. Nem jár hozzám takarítónő, sőt, ennek felvetése is némi derültséget szül a lelkemben, mert eszembe juttatja azt a riportot, amelyben egyik népszerű színészünk az újságíró hasonló felvetésére elmagyarázta: ahhoz, hogy takarítónőt fogadjon fel, előtte magamagának két hétig kellene rámolnia, takarítania. Mielőtt még azonban bárkiben az a képzet támadna, úristen,micsoda elképesztőmocsokban élhet az az ember, sietek menteni a jó hírét. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az úrnak kicsi a lakása. Mint ahogyan az enyém is. Ebből is fakad az empátiám, pontosan tudom ugyanis,micsoda plusz energiákat kíván az olyan helyiségek rendbetétele, amelyekbe - befogadóképességükhöz mérten - eleve legalább kétszer annyi holmit zsúfoltak be.