Magyar bútorok [antikvár]

A magyar bútorművesség története kultúrhistóriánk meg nem írott fejezetei közé tartozik. A probléma nehéz, mert korai emlékünk úgyszólván nincsen, miután részint a romlandó fából készült berendezési tárgyak elsősorban estek áldozatul olyan viszontagságoknak, melyekben hazánk története bővelkedett, részint mert eleink nagy általánosságban sokáig nem fordítottak és nem is fordíthattak gondot a lakályos és esztétikailag szép lakberendezésre. A főúri várkastélyok szokásos beosztásának tengelye, a középen elhelyezett nagy terem, a "palota", s ettől két oldalt az úr és az asszonyok szobái, "házai" voltak, ezeknek egykori berendezéséből többnyire csak a XVIII. századdal kezdődőleg maradtak ránk bútorok. Az ennél régebbiek majdnem csupa egyházi rendeltetésű templomi bútorok, miután a templom, mint viszonylag védett hely, inkább biztosította fennmaradásukat. A köznemesség is csak a XVII. század elején meginduló viszonylagos béke állapotában gondolhatott arra, hogy vidéki udvarházát, kúriáját lakályossá és szebbé tegye, az eddig elsősorban érvényesülő védelmi szempont helyett. Míg a XVI. században a többszobás nemesi kúriákban is alig volt egy-két lakható szobánál több, a XVII. században a gazdagabb köznemesség már a főurak életszintjére vágyik. De a nemesség zömének bútorai továbbra is csak gyalult fából készültek egyszerű, célszerű formában. Általában mondhatjuk, hogy nálunk a XVI-XVII. századokban a lakberendezésnek értéke nincsen. Végrendeletekben, leltárakban csak ritkán történik róluk említés, pénzt nem áldoznak rá. Egyszerű, olcsó anyagból készültek, s ha egy bútor tönkrement, úgy eldobták és a házi asztalos újat készített. Ezért oly ritka az e korból származó világi bútordarab. A fényűzés arany-ezüst tárgyakban, drága szövetekben nyilvánult, ebbe fektették a vagyonukat, mert ez képviselt állandó értéket és e mellett a bizonytalan idők folyamán könnyen szállítható, elásható volt. Másképpen állott a dolog a városi polgárságnál. A város aránylag védett hely lévén, a polgár a maga keskenyfrontú, emeletes kis házát kevesebb kockázattal rendezhette be drága bútorokkal, s ezeket azután generációkon át megőrizték. Könnyebben is juthattak díszes holmihoz, mint a vidéki nemesek, hiszen a város falain belül számos asztaloscéh működött, s ezek már korán mindenfajta művészi igényt ki tudtak elégíteni. De még így, helyzeti előnyük ellenére sem engedhettek a polgárok szabad folyást esetleg fényűzőbb hajlamaiknak, a városi törvények szabta korlátozások miatt. A szigorú magisztrátus tilalmai szerint ugyanis mindenkinek csak a vagyonához mért bútorzat lehetett a birtokában, felesleges fényűzést még otthonában, zárt falak mögött sem fejthetett ki a városi polgár. E kötet csak a világi bútorzattal foglalkozik és a Magyar Történeti Múzeum anyagából vett szemléltető példákkal igyekszik a magyar bútorformák fejlődésére világot vetni; általánosabb jellegű összefoglalásnak az emlékanyag természete és a részlettanulmányok hiánya egyaránt útjában áll.