Süteményeskönyv olvasóink receptjeiből [antikvár]

Egy kis süteménytörténet A négy alapíz - az édes, a sós, a savanyú és a keserű - közül a legelterjedtebb a sós, de legkedveltebb az édes. Őseink a növények gyökereinek gyűjtése és fogyasztása, az édes bogyók rágcsálása, a vadon termő gyümölcsök ízlelgetése közben szoktak rá az édes íz élvezetére. Feltehetően az édes gyökerek fogyasztása mellett kirabolták a vadméhek odvas fák üregeibe gyűjtött mézét is. A régi krónikák szerint az ókori kultúrákban már rendszeresen felhasználták a mézet az ételek édesítésére. Vannak emléktöredékek arról, hogy az ókorban mézből keménycukorkát is készítettek. Feljegyezték, hogy már a görög kultúrában nagy divatja volt a mézből készített bonbonoknak, mézes süteményeknek. A Bibliában olvashatunk a „TeJJel-mézzel folyó Kánaán"-ról, melyből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a méz és a tej birtoklása Jelentette a gazdagságot. A mézzel, szárítással tartósított gyümölcskészítményekről az egyiptomi hieroglifák között is találtak leírásokat. Az aszalt szilváról, cukros manduláról, mézes dióról már az Ezeregyéjszaka meséiben is olvashattunk. A mézen kívül az ókorban az emberiség egy része ismerte a cukornád levét, és a belőle készített kezdetleges cukrot is. Az édes ételek készítése évszázadokig háztartási tevékenység volt, és csak a társadalom bizonyos fejlettségi fokán vált foglalkozássá, még későbben iparággá és árutermeléssé. Az édességkészítés társadalmi feltételein kívül meg kellett valósulni a nyersanyagfeltételeknek is. Kellett a liszt, a gyümölcsfeldolgozás ismerete, az ízesítő-és Járulékos anyagok készítésének titka. Cukrászcéh működéséről a legrégibb adat Párizsból származik 1270-ből. Franciaországban ebben az időben nemzeti süteménynek a lepény számított. Ebből fejlődött ki a leveles vajas tészta. Angliában a puding volt a legkedveltebb sütemény és csak több száz évvel később kezdtek kekszet készíteni. Számos színmagyar eredetű sütőcukrászati termék van. így a rétes, a debreceni fonatos, az erdélyi tolófánk, a kürtősfánk, a csöröge, a magyaros mézeskalács, a dobostorta, a rigójancsi. A XIX. század második felében a hazai cukrásziparjelentős mértékben fejlődött. 1827-ben Müller Antal a budai várban nyitott cukrászdát, mely később, mint Ruszwurm cukrászda vált közismerté. 1854-ben már 12 cukrászda dolgozott a fővárosban. Míg a tartós sütemények készítésének gépesítése a XIX. század második felében óriási lépésekkel haladt előre, addig a cukrászsütemények készítése még ma is nagymértékben kézi munkát igényel.