A város mindörökre [antikvár]

Mégis kerestük egymást, mert senki egy szót sem szólt, hogy mi eddig volt, ennyi, s mi lehetne se több, mint volt. Fölállhattam volna - nem tudom, miért nem jutott eszembe annyi éven át. Ültem, tőlem szokatlanul nyugodtan, az asztal az orromig ért, és sosem láttam, mit ebédelünk éppen. Hiába nőttem évről évre, az epedarugó egyre lejjebb ereszkedett alattam. Szigorú ülésrend volt, a család a nagyasztal körül feszengett... Milyen nélkülözhetetlen lehet az ilyen bútordarab, amióta nincs, szerintem nem láttuk egymás hangulatait. A sezlon a nagybátyámnak és nekem jutott, s a tányér végig kifürkészhetetlen maradt. Az biztos: semmi sem volt ízű. Az evőeszközök halkan zörögtek, az óra kotyogott a sárga kredencen, és a jaj, Ómi, de hisz nagyon jól sikerült minden tetején ott ült az egész családunk. Emlékszem, szitakötő szárnyú terveket szövögettem, hogy ha megnövök, mi minden lesz majd. De azt soha nem gondoltam volna, hogy az a halk, fahéjszagú ebéd, hogy az lett volna a majdnem minden. Ha marad. A várossal szintén így állunk. Leülünk hozzá, és otthon érezzük magunkat benne, bár kiszámíthatatlan, mit kapunk tőle. Tervezgetjük, milyen lesz majd... Aztán annak örülnénk, ha legalább egy darabig olyannak láthatnánk, amilyennek megismertük. Ma már valamennyi epedarugón túl tudnék nőni. Csakhogy se sezlon, se asztal. Hogy miről mesél ez a könyv? Nagyjából ugyanerről. Hogy tudniillik: hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy város.