Jól csináltuk, kölyök! - Memoár

Ebben a régóta várt, megindítóan őszinte önéletírásban megelevenedik a világhírű, kétszeres Oscar-díjas színész, Sir Anthony Hopkins gyerekkora, színészi pályája, az eszméléstől a bölcsességig ívelő életútja.

Sir Anthony Hopkins egy kis walesi iparvárosban, Port Talbotban született. Gyerekkorát beárnyékolta a háború és megkeserítette az a társadalmi közeg, melyben a férfias keménység, az alkohol és a nyers brutalitás vitte a prímet, kíméletlenül elnyomva a lelki érzékenység, a szépség iránti vonzalom minden formáját. Gyenge tanulmányi előmenetele miatt diáktársai, tanárai és szülei egyaránt leírták mint tehetségtelen fajankót, aki semmire sem fogja vinni az életben. A sorsdöntő fordulat akkor következett be a semmibe vett walesi fiú életében, amikor egy szombat este megnézte Shakespeare Hamletjének 1948-as filmváltozatát. Ez az élmény volt a szikra, amely lángra lobbantotta lelkében a vágyat, hogy színész legyen; ekkor határozta el, hogy rálép az útra, amelyen eljutott a világhírig.

Hopkins megnyerő őszinteséggel, lebilincselő stílusban idézi fel könyvében pályájának legfontosabb állomásait és enged bepillantást az olvasónak abba a műhelymunkába, amelynek során megszülettek zseniális alakításai. Jago szerepének megformálásáért vették fel a rangos Royal Academy of Dramatic Art drámaiskolába, ahol Laurence Olivier volt a mestere. Richard Burtonnel még fiatal fiúként találkozott rajztanárának a lakásán, hogy néhány év múlva már befutott pályatársként üdvözölhesse rajongásig szeretett példaképét, a kulisszák mögött, az Equus egyik előadásán. Egyik ikonikus szerepének, Hannibal Lecternek a megformálásában, saját bevallása szerint, döntő szerepe volt kiváló színészmesterség-tanára útmutatásának és Lugosi Béla Drakulájának, amelyből ihletet merített. A Lear király címszerepének felejthetetlen alakításához apja és nagyapja rendíthetetlen higgadtsága, szenvedélymentessége szolgált számára mintaképül.

Hopkins kíméletlen őszinteséggel tárja fel az olvasó előtt magénéleti válságait is. Súlyos alkoholfüggősége tönkretette nemcsak az első házasságát, de egyetlen gyerekével való kapcsolatát is, és kis híján az életével fizetett érte. Amikor erre rádöbbent, elhatározta, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, és ezt a fogadalmát immár lassan fél évszázada tartja. Minden erejével megpróbálja elnyomni magában a vágyat, hogy magányosan élje le az életét, és mindent megtesz az ellen, hogy a kiszolgáltatottságtól való félelmében – családja férfitagjaihoz hasonlóan – kerülje az emberi kapcsolatokat. Az évek előrehaladtával egyre jobban foglalkoztatja a múlandóság, apja szavait idézve „a nagy titok”, hogy mi jön a halál után.

A Jól csináltuk, kölyök! egy különleges, összetett, ikonikus ember nyers és szenvedélyes, személyes fotókat is tartalmazó emlékirata, aki több mint hatvan éven át figyelemre méltó alakításokkal inspirálja közönségét.

Részlet a könyvből

1941-ben, egy borús vasárnap délelőtt, Aberavon homokos tengerpartján apám egyik barátja, Cliff a kezembe nyomott egy mentolos cukorkát. Azokban a háborús években minden édesség ritka csemegének számított. Akkoriban mindent jegyre adtak. Olyan ügyetlenül hámoztam ki a papírból, hogy leesett, bele a homokba, mire elpityeredtem. Apám és Cliff csak nevettek. Aztán kaptam egy másik cukorkát. Apám fölém hajolt, és megsimogatta a fejem, hogy megnyugtasson. Letöröltem a könnyeimet. Cliff le is fényképezett. Ez az egyik első emlékem. Hároméves voltam.
Most, nyolcvanhét évesen gyakran előveszem ezt a képet, és azt mondogatom annak a kétségbeesett kisfiúnak: „Semmi baj, kölyök! Jól csináltuk.”
Ahogy a gyerekek többsége, én is gyakran szorongtam, és nem találtam a helyem a világban. Ez természetes velejárója a gyermekkornak, amikor még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy értelmet tulajdonítsunk a létnek. Hosszú évekig nem tudtam szabadulni a gyötrő kérdéstől, hogy mivégre vagyok, meg tudom-e állni a helyem. Bámulatos, hihetetlen, vagy inkább elképesztő? – igen, ez a jó szó rá – hogy még mindig itt vagyok. Hogy miért? Nincs magyarázat. De bánni nem bánom. Világéletemben úgy éreztem – ezt minden bizonnyal hoztam magammal –, hogy le vagyok maradva.
De kemény fából faragtak. Apám volt ilyen: semmi linkelés, semmi így vagy úgy. Ha tanított valamire, ez volt: „Csináld, amit kell! Tedd a dolgod emelt fővel, zokszó nélkül!” Nem rossz útravaló. Egy másik: „Az életben mindenért meg kell küzdeni. A lényeg, hogy soha ne add fel.” Nem volt könnyű megfogadni, de sokat segített. Ilyen volt az apám, az öregem. Richard Arthur Hopkins.
Ő már elment. Nem tudom, létezik-e valahol, egy másik dimenzióban, valamiféle sokunk által vélt és vágyott túlvilágon. Bennem, a lelkem mélyén mindenesetre ott van. Szilánkokban, akár egy összetört porcelán darabjai.
Zárkózottan élek. Ez mindig is így volt. De nincs ezzel semmi baj. Nem is volt. Túléltem. Ha őszinte akarok lenni, nem is akárhogy. Nem vagyok áldozat. Nagy hasznát vettem azoknak a szilánkoknak – a magányosságnak, az elidegenedettségnek, a szorongásnak –, bármik is voltak. És most már hálás vagyok értük. Arra ösztökéltek, hogy ne adjam fel, hogy menjek tovább. És nekik köszönhetem, hogy itt vagyok.