Bővebb ismertető
Anna Pigeon meztelenül, betört fejjel, kificamodott vállal ébred egy víznyelő üreg mélyén a Glen Canyon sivatagos fennsíkján. Kiszáradt nyelve feldagadt a szomjúságtól. Fogalma sincs, hogyan került oda, nem emlékszik, mikor veszítette el a ruháját és az eszméletét. Kétségbeesetten próbálja felidézni, mi történhetett vele, és közben igyekszik felderíteni szűk börtönét...
Nevada Barr - a 131 című nagy sikerű regény szerzője - Anna Pigeon izgalmakban bővelkedő történeteivel szerzett magának ismertséget. A Nemzeti Park Szolgálat különc rangerének kalandjaiból eddig tizenhat jelent meg, és az írónő - rajongói régi vágyát teljesítve - végre megírta a sorozat előzménydarabját, az Ördögkatlant. Kiadónk ezzel a kötettel indítja útjára az Anna Pigeon-sorozatot.
Talán ez az elsõ könyv, amivel kapcsolatban tömérdek ambivalens érzés rohant meg olvasás közben. Ha nagyon tömören akarnám megfogalmazni, azt mondanám: A kevesebb néha több. Esetleg még: Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.
A regény elsõ harmada fokozatosan építkezik, lassan lopakodik a fõcsapás felé, miközben az apró utalások, emlékfoszlányok és megjegyzések úgy vezetnek minket, mint az elejtett kenyérmorzsák. Végül egy víznyelõ mélyén találjuk magunkat Annával egyetemben és fogalmunk sincs, hogyan kerültünk oda. Ez a rész a regény erõssége. Egyszerre veszi célba az összes érzékszervünket.Tûkön ülve vártam, hogy vajon itt kivel kell szembenéznünk, ki az a beteg elme, aki ezt mûvelte Annával. Lélektanilag nagyon mély és kifejezõ volt, ahogy Anna érzéseit nyomon követhettük.
Abban a hitben voltam, hogy a regény nagy részét ennek a szorongatott és nem mindennapi élethelyzetnek a mélylélektani ábrázolása teszi ki, hogy most aztán elsõ kézbõl szembesülhetünk vele, milyen egérnek lenni az egérfogóban. A történetfolyam azonban a vártnál elõbb más irányt vesz.
A történetvezetés egy kissé ellaposodik, darabossá válik, elveszíti az ívét, aminek mentén kiteljesedhetne. Ehelyett inkább sûrûsödések és ritkulások jellemzik, mintha két, vagy három izgalomkupac köré szervezõdne. A finom melódia megtorpan, mintha akadozna a hanglemez a lejátszóban.
Pozitívum, hogy a gyilkos kilétére nem jöttem rá egyhamar, de elképzelhetõnek tartom, hogy a sok terjengõs leírás terelte el róla a figyelmem. Továbbá nekem kevés volt a motiváció felépítése, az írónõ nem vezette le a gyilkos tetteinek a hátterét, hogy mért lett ilyen amilyen.Az írónõ mindössze a felszínt kapargatta. Összegyûjtögette a filmekbõl már jól ismert kliséhalmazt, miszerint a pszichopaták állatokat kínoznak, idõnként megcsonkítják az emberi testeket, néha különös gondoskodással bánnak a holtestekkel valamiféle bûntudati feszültség kapcsán, illetve, hogy csakúgy, mint a függõségeknél, itt is nõ a tolerancia, egyre több és nagyobb dózis kell ugyanakkora örömérzet kiváltásához..
Úgy érzem a leíró részek, illetve a túl sok nézõpont agyoncsapta a regény finom vibrálását, és mindezek mellett a nyomozási szál is teljesen jellegtelen, egyáltalán nem hangsúlyos, így a felismerések sem azok. Továbbá, ami a leírásokat illeti, az én agyamat egyszerûen nem hozták mozgásba. Aprólékosak, terjengõsek, mégsem tudtam magam elé képzelni a tájat, összerakni a fejemben, hogy na, most akkor hol a manóban is vagyunk?
Hiányoltam a kapcsolatok dinamikáját, a szereplõk közötti finom összefonódásokat, apró érzelemfelvillanásokat, mindazt a rejtett hálózatot, ami egy ilyen kaliberû és témájú történetet igazán meg tud bolondítani, amitõl fûszert kapnak a szavak és lendületet kap a cselekmény.
Mindenesetre három nap alatt kiolvastam a könyvet, tehát valami mégis csak felkarolt és továbbolvasásra ösztökélt.
Azért mindezek ellenére kíváncsi vagyok rá, hogy Anna hogyan veszi a következõ kanyart, mivé formálta õt ez a hullámvasút, amirõl az imént szálltunk le vele mindannyian. Remélem ad magából egy darabot, felvillant egy kis fényt, hogy eldönthessük, vajon kicsoda ez a madárcsontú lány, és van-e élet az Élet után.