Telegraph Avenue

New York Times bestseller
A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai szerzőjétől

Elképesztően gazdag világú, az érzelmeket részletező regény, amely valóban behúz. (New York Times)

Mestermű. (People)

Nat és Archy régi barátok és üzlettársak. Feleségeik, Aviva és Gwen szintén barátnők, és bábaként dolgoznak együtt szüléseknél. A helyszín a kaliforniai Oakland városa, azon belül is a Telegraph Avenue, amely elválasztja a régi fekete munkáskörnyéket és a virágzó, előkelőbb fehér városrészt.

A férfiak lemezboltját a bezárás fenyegeti, a bábákat pedig egy problémás szülés miatt támadják. Hogyan keveredik ki a válságos helyzetből a két házaspár?

A Telegraph Avenue popkulturális elemek sokaságával átszőtt, szívszorító, izgalmas és humoros regény. Chabon a kungfu, az 1970-es évekbeli fekete filmek, a jazz és a soul világából ötvöz egy bravúros, eposzi történetet barátságról, rasszról és az ember belső, örök történeteiről.

Michael Chabon Pulitzer, Nebula és Hugo-díjas, az egyik legnagyobb élő amerikai regényíró. Washington D.C.-ben született 1963-ban, és Pittsburghben járt egyetemre. New Yorkban él, négy gyerek édesapja, házastársa Ayelet Waldman író. Könyvei a 21. Század Kiadónál: Ragyog a hold (2017), Kavalier és Clay bámulatos kalandjai (2019), Fenegyerekek (2021).


Idézetek a kötetből

„A félkezes katalogizálás művészete: Finoman kiemelni egy lemezt a rekeszből, óvatosan kihúzni a belső tokot a borítóból. Belecsúsztatni az ujjadat a papírtasakba. Ujjbeggyel kiemelni a lemezt, de úgy, hogy csak a címkéhez érj hozzá. A korongot megfelelő szögben az ablakon beömlő délelőtti fény felé dönteni. A mindent leleplező, egyenletes tónusú East Bay-i fény felé, amely éles és megbocsátó, mindig megmondja neked az igazat egy lemez állapotáról.”

„Archy bólogatott, ringatózott, azt érezte ezen a szombat reggelen, mielőtt a szomszédság csizmái rossz hírrel trappolják tele a küszöböt, hogy szívesen így maradna egész nap, örökké.”

„Ezért szükségszerű, hogy ateista legyek, Rolando: mert látom ezt a sok klassz bakelitet, amit szegény fickónak itt kellett hagyni. – A baba elég idős, éppen ideje, hogy elkezdjen ismerkedni a határokkal, a jeges igazsággal, az élet-halál tényekkel. – Milyen mennyország az, ahová nem viheted magaddal a lemezeidet?A baba megérthette, hogy költői kérdés, mert nem is próbált válaszolni.”

„Nat Jaffe felhővel a feje felett ment be melózni, ahogy tizenegyből ötször, vagy legyünk nagylelkűek, kilencből négyszer. Rosszkedve a fejére húzott szkafandersisak volt, szegény Nat pedig csapdába esett benne, azt se tudta, belélegezhető-e a légkör, nincs mérőóra, ami mutassa, mikor fogy el a levegője."

„Akkor is dúdolt, amikor nem adott ki hangot, amikor aludt, mert egy vezeték Nathaniel Jaffe csontjainak mélyén folyamatosan rezonált.”

„Megint megtúráztatta a koponyáját a gerincoszlopa tetején, dúdolt kicsit, újfent köhögött. Szinte sugárzó rosszindulattal fordult a társához. – Totál megszívtuk.”

„Archy először azt hitte, Nat otthonról hozta a dobozt, a saját gyűjteményéből szemezte ki, amit el akar passzolni, vagy hazavitt egy adagot alaposabban megvizsgálni, mivel a tulajdonosok magángyűjteménye és az üzlet készlete közti határt lelkiismeretes lazasággal kezelték. Ám aztán látta, hogy csupa tucatlemez. Egy Juice Newton, egy késői, pocsék Commodores, egy Gondos Bocsok karácsonyi lemez. Szemét, lom, egy garázsvásár keserű üledéke. Az üzlettársakat állandóan hívogatták megárvult lemezgyűjtemények, melyeket sorsukra hagytak valahol, olyan vészjelet küldtek, amit csak Nat és Archy érzékelt. „Még az Antarktiszról is egy doboz gramofonlemezzel jönne vissza”, mondta egyszer Aviva Roth-Jaffe a férjéről. Nat most reménytelen reménykedéssel nézte át ezt a legújabb leletet, minden egyes korong potenciális felfedezést kínált, bár a rossz ízlésnek ebben a katyvaszában a nagy fogás esélye minden egyes tétel után egy nagyságrenddel csökkent.”

„Mint a seregben: Légy óvatos, az elmédet dugd el egy hűs és száraz helyre, és húzd ki a végéig. Csak éppen (tört rá egész pályás letámadással az a pánik, ami hónapok óta cicázott vele, jobbára hajnali háromkor, amikor a terhes felesége forgolódása miatt nem tudott aludni, az a pánik, amit a Rolando English-sel való gyakorlásnak enyhítenie kellett volna, ám sajnos nem tette) sosem ér véget. Az apaságnak sosem érsz a végére, akárhova dugod is el a józan eszedet vagy akárhány lépést teszel is meg sorozatban. Még akkor sem, amikor meghalsz. Élve, halva vagy ezer mérföld távolságban is minden pillanatban rád vár az a munka, ami se nem eljárás, se nem lépések sora, hanem olyasmi, ami teljes és állandó figyelmet követel, noha nem feltétlen kell tenned, végezned vagy mondanod bármit.”

„Felrémlett előtte, ahogy harminc évvel azelőtt egy szombat délután belesüppedt egy zsíros olefin szövettel borított székbe a Carson Twin moziban, a mellkasán örömelefánt trónolt, ahogy egy Éjember című filmet nézett nagyrészt fekete színészekkel, nagyrészt fekete közönségben. Imádta a film minden percét. A lányt az ezüst afrójával. A kézitusákat. A funkys kísérőzenét. Az üldözést, amiben egy zöld 1972-es Saab Sonett robogott teljes sebességgel azokon az utcákon, amelyekben fel lehetett ismerni a kaliforniai Carsont. A bankrablók öltözetét, felszerelését és robbanószerét. Legjobban pedig a film főszereplőjét, aki laza, nyugis és szófukar volt, mint McQueen, és ugyanúgy hajlandó hülyén kinézni, másként fogalmazva sármos. És – 1973-ban vitathatatlanul – a Kungfu Mestere.”

„Mr. Nosztalgia nem volt bajkeverő típus. Orvosi marihuánát szívott, tévéműsorokat nézett a második világháborúról, Swedish Fish cukorkát szopogatott és Grateful Deadet hallgatott, mindezt akármilyen kombinációban vagy csoportosításban. Jó, kétségtelenül megvoltak a maga problémái a hatalommal, lévén az apja két tábor túlélője, az anyja washingtoni tüntető, így aztán Mr. Nosztalgia képtelen volt megmaradni olyan állásban, ahol egy főnöknek tartozott számadással. Tekintélyes testkerülete dacára Mr. Nosztalgia a százhatvanötöt épp csak meszelte, azt is papucsban, és nem volt éppen harci kondícióban. Az egyetlen megbízható mozdulatát, már ha kungfu stílusban gondolkodunk, úgy nevezhetnénk: Betépett Lajhár.”

„Noha Mr. Nosztalgia szerette a holmikat, amiket árult, nem ringatta magát abba a hitbe, hogy bármi eredendő értéket képviselnek. Csak annyit érnek, amennyit megadnak értük; amekkora darabkáját visszaadják – hited szerint – annak, amit elvesztettél. Értékük csak az egyéni teljesség, a lelki tökéletesség vonatkozásában releváns, ami elönt téged, amikor végre betöltöd ezt a rést a listádon.”

„1973 augusztusában egyik szombat éjjel egy krokodilzöld ’70-es Toronado várakozott krokodildorombolással a Bit o’ Honey klub előtt. A jármű krómvigyora olyan csábító és széles volt, akár a nyugati horizont.
– Definiáld azt, hogy „toronado” – mondta az anyósülésen ülő férfi.
– „Definiáljam”? – visszhangozta a sofőr, Luther Stallings, aki nem fordította teljes figyelmét a problémára. Aranypettyes zöld szeme folyton ürügyet keresett, hogy a visszapillantóba nézzen. – Ez a járgány neve.
– De mit jelent? Mi a „toronado” definíciója? Ezt mondd meg nekem.
– Mondd meg te – felelte Luther, immár óvatosabban.
– Ez egy kérdés.
– Jó, de mit kérdezel vele igazából?
– Toro-ná-do. – Chan úgy megpengette az „R”-t, akár Ricky Ricardo a gitár húrját. – Vezeted. Áradozol róla. Szerelmes vagy belé. És gőzöd sincs, mit jelent.”

„Napok óta próbálta elrejteni a haragját, mint a spártai fiú a rókát az ingében, aki inkább hagyta, hogy az állat belőle egyen, mintsem rajta kapják, hogy rejtegeti.”

„A pomádéval bőven ellátott hajából csüggesztő szag áradt, mint a túl sokáig vázában hagyott virágoké, orrfacsaró, akár az irigység bűze.”

„Ha csinálod, akkor csináld.”

„– Én azt nem értem, már elnézést, hogy miért csinál úgy mindenki, mintha valami invázió lenne, hogy a környékre költözik egy Kutyagumi.”

„Ugyanis az volt az igazság, hogy már eleve megszívták, még Gibson Goode és a Kutyagumi Kutyagumi-birodalom nélkül is. Elmaradtak a Singletarynek fizetendő bérleti díjjal. A készletük apadt, mert készpénzproblémák miatt nehezen tudtak minőségi gyűjteményeket felvásárolni. Hűvösen és racionálisan nézve, mely megközelítés egyik üzlettársnak sem volt erőssége, a tönk szélén álltak.”

„Amikor csak Archy szóba hozta, hogy próbálkozzanak valami újjal, színesítsenek, turbózzák fel a honlapot, sőt, igenis áruljanak kávét meg péksüteményt meg teát, erős ellenállásba ütközött Nat részéről. Nem is csak ellenállásba; Nat lezárta a beszélgetést, és bezárta magát azzal a dühítő, szenteskedő Ábrahám pátriárka viselkedéssel, amit néha felöltött, úgy tett, mintha ő meg Archy nem csak használtáru-kereskedők lennének, akik igyekeznek a felszínen maradni, hanem valami ősi nagyság őrei, melyet sosem szabad bemocskolni vagy megváltoztatni. Holott nagyság helyett valójában (mint bármelyik vallásnál, vélte Archy), a kényszerbetegség és egzisztenciális pánik keverékéről volt szó, a változástól való áttételes félelemről.”

„Szagos kosaras sortban és levágott ujjú Captain EO pulóverben nem volt könnyű, de Archy lebukott a mélybe, és felhozta az összes méltóságot, amit a lelke tengerfenekéről fel tudott markolni. – Tanácsos, köszönöm, hogy segített felismerni, hogy nekem, Mr. Jonesnak, Nat Jaffénak meg a fajtánknak már van saját templomunk. Amiben nem túl rég még maga is megbecsült helyet foglalt el. Legalábbis akkor úgy tűnt. És ez a templom a bakelit temploma.”