Terrénum [antikvár]

TERRÉNUM TEMPORIS - AZ IDŐ HELYE Gáli Ádám művészete A kötet címében szereplő terrénum latin szó. Jelentése talaj, föld. Az a termékeny anyag, amelybe magot vetve új élet sarjad. Termőföld, amit meg kell művelni. A terrénum ilyen értelemben a művészet metaforájaként is értelmezhető. A megmunkálásra váró anyag, amiből a mű születik. Ugyanakkor a kész mű területet hódít, teret kér és foglal magának. A mi személyes terünkkel egyesülve, azzal folyamatos kölcsönhatásban létezik. Ez a terrénum másik jelentésével (tér, terület) kapcsolódik egybe. így nem véletlen, hogy ezt választotta Gáli Ádám jelen kiadvány címéül. Ugyanakkor túl az általánosságon, Gáli műveiben - mint azt a továbbiakban látni fogjuk - még árnyaltabb kapcsolatok is felfedezhetők a terrénum szó előbb említett jelentéseivel. Alábbi írásom fejezetei elé címként Gáli Ádám verseiből választottam egy-egy sort. A versek folyamatosan végigkísérik életművét. Ez egyrészt még érthetőbbé teszi képzőművészeti tevékenységének líraiságát, másrészt verbálisan saját maga írja le, fogalmazza meg azokat a képi eszközöket és tematikai szálakat, amelyek rajzait, festményeit jellemzik. A tanulmány készítése közben, amikor szavakat kerestem a művek és a velük kapcsolatos jelenségek leírásához, többször volt részem abban az élményben, hogy szinte szó szerint ugyanazokat a kifejezéseket, gondolatokat találtam meg egy-egy versben, amiket magam is írni szerettem volna a képekkel kapcsolatban. Gáli festészetének elemzését megkönnyítik ezek a költészeti munkák. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ezek a versek nem interpretálják a képeket, velük párhuzamosan születtek. így csupán más formában öltenek testet bennük az azonos gondolatok. VONALAKKÁ ZSUGORODNAK A FALAK (,Egyenes labirintus) A Gáli Ádám verséből idézett sor jól szemlélteti azt a folyamatot, amit művészete a nyolcvanas évek elejétől napjainkig bejárt. Egyrészt utal arra a mozzanatra, ahogy a képeiből fokozatosan elmaradó konkrétumok után látszólag eltűnt minden tériség. Valójában azonban éppen az ellenkezője történt. Kinyílt a tér, és a beszédes képtárgyak leszűkítő interpretációitól megszabadult kép nemcsak az értelmezési lehetőségek határtalansága irányába tört utat, hanem rajta valójában is a végtelenbe vezető perspektívák nyíltak meg. Korábbi, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években készült rajzain a figuratív megjelenítésmód volt jellemző, és a kompozíciókon a vonal dominált. Ezeknek a képeknek gyakori témája volt a maszk (Rajzmaszk 1978), amely a rituális rejtőzködés és a feltárulkozó szerepjáték eszköze is egyben. Bohócszerű, cirkuszi mutatványosokhoz hasonlatos szürreális figurái (Fenn 1980) éppúgy evilági figurák, mint mitikus alakok. Már az egészen korai rajzok esetében is jellemző a képsíkok elegyítése, a különböző nézetek és mozdulatfázisok egy kompozíción belül való megjelenítése. A lendületes, olykor zaklatott vonalak kuszaságából kibontakozó jelenetek ezáltal expresszív hatásokkal és szürreális tartalmakkal telítődtek (Firka-hungarica 1984). A nyolcvanas évek közepe felé haladva a zaklatott vonalgubancok kontúrokká simultak, de továbbra is az egy képen belül megjelenő több jelenet és mozdulatsor lendületessé tette a műveket (.Átmenők 1984; Marasztalás 1984). Ekkori művei többségében szén- és krétarajzok. Mindkét anyag puha, lágyan egymásra mosódó, hamvas színfoltjaival átmenetet jelent a grafika és a festészet között. A szén és a kréta különösen alkalmas a valóságtól való eltávolításra. Improvizatívabb jellegük miatt lehetővé teszik a kompozíciók gyors felvázolását, az impressziók rögzítését. Mivel nagyon gyengén tapadnak az alaphoz, így a kép részleteinek a színek és formák felrakása utáni fejlesztése, javítása vagy akár le- illetve visszatörlése is lehetséges. Ezekkel az anyagokkal, eszközökkel hol expresszív vonalkötegek felszabadultan, játékosan, vagy éppen kemény határozottsággal népesítik be a képfelszínt (Meghatározások /-//. 1986), hol szfumátós foltok páraszerűen lebegő faktúrákat eredményeznek (Készülődés 1984; Elmozdulások 1983). Ezzel a festői közeggel polemizálnak a képeken szereplő, olykor csupán jelzésszerű vonalakkal felvázolt, rajzos emberalakok (Meghatározások III. 1986). Az éles vonal és a puhán omló folt, az expresszív és a lírai elemek, illetve a narratív és a redukált, jelszerű részletek kölcsönhatásából születő képek összhatásukban az álmok ködös derengését, illetve a távolról felrémlő emlékek világát idézik. Itt is jelen van már az a lírai felületképzés, ami későbbi, a kilencvenes évek végén induló festményciklusában teljesedik ki.