A KÖNYVEK HÍDJA

Ha a 70. születésnap az öregkor nyitánya, nincs mit örülnöm neki. Bár - hasonló alkalommal - Édesapám azt vallotta: testben megöregedhetik, de szíve fiatal marad. Őt különben is idéztem volna. Tőle tanultam a tudomány és a tudós tiszteletét. Édesanyámtól az irodalomért való lelkesedését. Mártírhalálát máig sem hevertem ki. Álmaimban gyakran látom. Ilyenkor bizonygatom neki, milyen jó fia vagyok, és hogy vittem valamire.

Gyermek- és ifjúkoromat megkeserítette, hogy öcsémet jobban szerette. Ma már megértem, hiszen magamnál én is jobban szeretem őt és családom mindnégy tagját.
József Attila azt írja Curriculum vitae-jében, hogy ő nem volt zseni, csak árvagyerek. Hadd variáljam szavait: én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy elhagytak. Így egy tragikus korszakban magamnak kellett újjáépíteni a Rabbiképző Intézetet, tanítványokat oktatni, tudományt szervezni, szerkeszteni, korrigálni, levelezni. Mindez erőim legjavát vonta el a munkától.
Sokszori és csillogó csábítással szemben itthon maradtam. Marasztalt a magyar nyelv és irodalom szeretete. Marasztalt a hivatástudat, hogy a helyben található anyag feldolgozása az egyetemes zsidó tudomány érdeke. Ebből nőttek ki könyveim: a Feliratok, a Kódexmaradványok, a Folklór és a Geniza. És ami még ezentúl következik, ha "Isten erőt ad szegény éneklőnek".
Hol végződik a mívesség és hol kezdődik a művészet? Hol végződik a mesterség és hol kezdődik a mester?Hogy mi marad meg munkásságomból, az utókor dönti el. Azt azonban már most tudom: A hebraicát és a judaicát bevittem a magyar tudomány diszciplínái közé; munkatársakat neveltem; zsidó érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében; megőriztem Főiskolánk hírnevét; tanítványaim katedrákon viszik tovább; Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között. "Ez az én munkám és nem is kevés."
(Scheiber Sándor, 1983. július 12.)