A Vörös postakocsi 2016. tavasz/nyár/ősz/tél [antikvár]

Az undor nagyobb az istenekné V;ajcla Miliály Volt már majd' húsz éve, amikor először kísérletet tettem rá, hogy megfejtsem Petri költészetének titkát. Jó előre bebiztosítottam magam azonban mindenfajta kudarc ellen. Először is nem valamelyik verseskötetéről írtam, hanem összegyűjtött interjúiról. Legalábbis ezt állítottam. Azután nagy hangon kijelentettem, hogy az igazi titok azért titok, hogy ne lehessen megfejteni, így hát nem fogom megfejteni Petri költészetének titkát. Nem is tettem, inkább össze-visz-sza hablatyoltam Heideggerről és Heideggerrel. A végén aztán mégis jutottam valamire. De mielőtt elárulnám, hogy mire, meg kellene mondanom, hogy miben állt számomra Petri költészetének titka. Arra a kérdésre szerettem volna választ kapni, hogy „Hogyan sikerül valakinek kora egyik legnagyobb magyar költőjének lenni, amikor látszatra mindent megtesz azért, hogy a szó közkeletű értelmében költőietlen legyen?" A baj csak az, hogy ez a kérdés nem is nagyon bújtatottan több állítást is tartalmaz, amelyek közül ma már csak az egyiket érzem igaznak. Hogy ugyanis Petri korának, korunknak egyik legnagyobb magyar költője. Ma már eszembe sem jutna azt állítani, hogy akár csak látszatra is költőietlen igyekezett volna lenni, még kevésbé, hogy az lett volna. Csak hát „régi költő" nem lehetett már. Annak idején rosszul fogalmaztam. A kérdés ugyanis ma így hangzik a számomra: mivel éri el Petri azt, hogy az a látszólag hétköznapi nyelv, melyen megszólal, nála költőivé válik? Nos, húsz év múlva, majd odafönt - s most erre nem mondja Gyuri, hogy odafönt nincs, hagyj engem békét a hülyeségeddel, mert hát pontosan tudja, hogy nekem sincs odafönt, amit mondok, az ugyan véresen komoly, de ironice értendő -szóval odafönt meg fogom mondani Petrinek, hogy húsz évenként kérdezek valami oltári marhaságot a költészete kapcsán, de ne vegye egyik kérdést se komolyan. Olyan nyelven beszélsz Gyurikám, amilyenen tudsz és akarsz, s én azt hiszem, azért szeretem olyan rendkívüli módon ezt a nyelvet, mert még a legszentimentálisabbnak tűnő mondataidat is ironikusan kell értenem. Nem hiszem, hogy lenne még egy költő a magyar irodalomban, aki képes lenne olyan határozottan elhatárolni magát akár attól is, amit véresen komolyan gondol. Ezért szeretem olyannyira Petrit. Az ilyen kérdéseket meg, azt hiszem, nem kell komolyan venni. Most, hogy Petri születésének 70. évfordulója alkalmából azon igyebzem, hogy megírjak egy újabb szöveget -Gyuri halálakor, búcsúképpen írtam róla még egyszer, de az sehogy nem sikerült. Nem voltam képes, bármennyire igyekeztem is, szeretett halottam koporsója előtt állván igazán ironikus lenni, csak tőle mertem idézni ironikus sorokat a halálról, a saját haláláról is -, most tehát a 70. évfordulóra nekiduráltam magam, s újra elolvastam összes költeményeit. A Magyarázatok -tói a Vagyok, mit érdekelne-v^ benne van ugye az 1996-os a Jelenkornál megjelent Versei kötetben, aztán a Magvetőnél jött három év múlva az Amíg lehet. Lehet, hogy van még más is, nem tudom, de az említetteket betűről betűre végigolvastam. Ugyanazzal az örömmel és szeretettel, mint bármikor korábban. Amit azelőtt szerettem, szeretem ma is, amit pedig nem - meg kell mondanom, nagyon kevés ilyen van -, azt ma sem szeretem. Megeshet azonban, hogy mégis másképp olvastam a verseket. Most az volt az érzésem, hogy Petri bármiről beszél, mindig ugyanarról beszél. S nem biztos, hogy arról, amiről húsz év előtt szólni hallottam. Abban az írásomban Petrit a világképről való lemondás költőjeként értettem meg, a döntő az volt a számomra, hogy nem akarja többé egészben látni a világot. Idéztem egy prózai szövegét, ahol azt mondotta, hogy „feladtam a magyarázat adására való igényemet, így bizonyos értelemben maradt az élet pillanatainak rögzítése, és nem tartottam igényt arra, hogy belehelyezzem valami