Lebegő arborétum

Kamillakényszer. Ez a kedvenc szóleleményem Németh Gábor Dávid második kötetében. Pedig nehéz választani, a szerző tényleg virágzáskényszerben van: ontja magából a lírai privátnyelv fétiseit. Ez az elvadult bőség betegség és ellenszer egyszerre, hiszen a kamilla másik neve az orvosi székfű. A versek belső tájai tehát mérgezve gyógyítják magukat, miközben ebben a pszichológiai-költői burjánzásban nem lehet sose eldönteni, hogy a szépség mikor zabálja magát daganattá vagy fordítva. Hogy mikor lesz a jelentés áttétes. Fóbiák, rögeszmék és fantazmák "szellemcsaládfái" a Lebegő arborétum igazi főszereplői, mintha az ember csupán a betegségnyelv parazitája vagy puszta mellékterméke lenne. De miért untatnánk magunkat humanista hétköznapokkal, ha annyi gyönyörű virág nyílik a szorongás kertjében. Nem lehet őket olvasatlanul hagyni. A kamillakényszer fertőző, de ha hörghuruttal vagy más légzőszervi betegséggel küzdünk: inhaláljunk bátran.

Nemes Z. Márió

Versek a kötetből

Kopogó fagy

A fjordból jött szent
tenyeredbe költözött, elfogadta,
hogy részleteket bírsz el magadból.
Titkolod markolásaidat,
és amikor az adrenalintól görcsbe rándul
a csuklód, tenyered árbóccá feszül,
széllel kínálod a takargatottakat.

Félek az elindulástól, attól, hogy a lépésekkel nemcsak
nyomot hagyok a földben, hanem el is ültetek
egy darabot magamból minden egyes mélyedésbe.
Álltatásról nem is beszélve. Veszett ég.
Habzó, gyúrható. Markodban a bárányok ünnepi
lakomává lényegülnek át. Éhes
a tenyered, markodban a gusztus.

A megérkezéskényszer, mint az üdülőövezet
peremén pislogó átkok. A korallzátony néma marad.
A korosztályom körülölel, mint a Saint-Denis-i apátság
szentélykörüljárója. Nem értem szépségüket.

Eltávolodtam a kikötőktől. Jégesőkor mindig attól tartok,
engem keresnek a tengerek, apró, fagyott öklökkel
kopogtatnak minden házon, hátha ajtót nyitok valahol.

Tengerhordás

Elhordtam egy egész tengert.
Vizével a falra festettem elakadt
családi titkokat. Sosem tudtam befejezni
elég gyorsan, az eleje megszáradt és eltűnt,
mire a végére értem.

Elnedvesedtek a felmenők, rajtam a felelősség,
hogy megszárítsam őket, de félek,
más formában száradnak majd,
mint amit ismerek.

Belőlem esznek az álmok,
míg el nem felejtem, hogy éket vertek belém,
vagyis alám: egy örökre nyitva hagyott ajtó,
amin mindenki csak átzuhanni tud,
mint aki hirtelen elmúlt
és tátongásában egyszerre érzi
elmúlt évszázadok markait.
A küszöb helyén érintetlenül fekszenek
a megbotlottak, és várják, mikor préselik át
őket a felejtésbe.

Lassú figyelem
Minden sarok szamárfüles.
Az egész család a sarkokba dugta
a kísérteteket. Éjszakánként megmozdulnak a falak,
minden kődarab, amit megfogtam,
a testem részévé vált. Súlytalanul barangolok,
bonyolult szőnyegen, lassan,
lehajtott fejjel. Néha összekoppannak a figyelmetlenek:
összeütközik régiek és újak gyanúja.
Egymásra nyílnak az arcok,
láthatatlanná tudok válni, ha egy bizonyos módon
néztek rám. Lassan haladok a szamárlétrán,
még szakállt is növesztenem kell,
átokharmatos szőrrel.