Dadog

Valahogy minden egyre nehezebb. Ne­héz­kesebb. Például: örülni bárminek is. Valahogy egyáltalában nem könnyű.
Ezek itt, ebben a kötetben, dadogós ver­sek. Néhol a szavakat sem mondom ki, a szavakat sem mondom végig. Mint ami­kor képtelen vagy bármit is meg­tenni. El­kezded, és feladod.
Merthogy egyre szomorúbb minden.
Idézhetném Ottlikot. "Fél szavakból is értjük egymást". És lehetne mindez akár összekacsintás. Nem mondom végig a szót, mert minek?, úgyis tudod, mire gon­dolok. Lehetne így is. De nem erről van szó.
Ez a típusú dadogás inkább remény­te­len. Persze, mégis ott a remény, ahogy mindenben ott van. Hiszen valamit el­kez­dek kimondani. És akkor talán hi­szem is, hogy sikerülhet. Ha már bele­kezdtem.
Dadogok, a dadogás verssorrá alakul, az a sok olyasmi, ami töredék, verssé áll össze. Dadogós verssé.
Azt írom valahol, hogy "dadogok, mint a szélütött, csak nyögök, ugatok". Igen, így pontos. Családi kép, családi emlék. Voltak ketten is mellettem, körülöttem, akik csak ilyen módon tudtak megszólalni életük legnehezebb periódusában. Ez a verssor róluk szól.
Szótöredékekkel, gesztusokkal is le­het üzenni. A vers üzenet, kom­mu­ni­ká­ció. Ha dadogós a beszéd, akkor dadogós a vers.
Azok ketten, akik olyannyira fontosak voltak, már nincsenek. Mégis, egyre in­kább jelen vannak. És akinek ezeket a ver­seket ajánlottam, ő is tudja, ő is őrzi
és érti mindazt, amit ők ketten örökül hagy­tak, nekünk. (Petőcz András)