Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei - Rendhagyó legendárium

Kőrösi Csoma Sándor külföldön minden bizonnyal a legismertebb székely-magyar. Indiától Franciaországig, Svájctól Amerikáig jelentek meg róla méltatások, tanulmányok, monográfiák, regények.



Japánban az 1930-as években bódhiszattvává avatták. És az érdeklődés iránta nemhogy csökken, inkább nőni látszik.
Ismereteink a nagy keletkutató és nyelvész életéről, hosszú vándorútjáról a magyar őshaza felkutatásáért igen hézagosak. Közrejátszik ebben Csoma közismert szerénysége, szűkszavúsága is, az, hogy saját egóját mindig háttérbe szorította, alárendelte a nagy célnak.

Életének, utazásának fehér foltjait próbáltam kitölteni a mese eszközeivel. A fikció nem a valóságtól való öncélú elrugaszkodás, hanem a lényeg megragadásának módja a fantázia játékos, néha humort sem nélkülöző igénybevételével.
Molnár Vilmos

Molnár Vilmos (1962, Csíkszereda) Márai Sándor- és József Attila-díjas író.




PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Úgy kellene írni, hogy az olvasó, miután elolvasta a könyvet, azonnal rohanjon és postázza a fizetését az író címére, írta még első novelláskötetében, a Levél Szingapúrból címűben Molnár Vilmos. Azóta több könyv is született, a dédelgetett álmokból érett próza jött létre. Legutóbb Kőrösi Csoma Sándor utazását, az őshaza utáni kutatását írta meg a maga sajátos stílusában, az irónia és a népmese nyelvén. Ezekről beszélgettünk.

– Azóta sem utalta át egyetlen olvasó sem a fizetését?
– Az igazság az, hogy közben tényleg akadt olyan olvasóm, aki megpróbált valakivel eljuttatni hozzám – más országban él az illető – egy fizetésnyi pénzösszeget, azt üzenve, hogy tetszettek neki az írásaim. Szépen megköszöntem és nem vettem át, lehet, kicsit élhetetlen vagyok. És levelet is kaptam már Szingapúrból, a borítékon szingapúri bélyeg és pecsét, a levélben kedves szavak magyarul, de nem volt aláírva név. Azóta sem tudom, ki küldte, hadd maradjon hely a rejtélyeknek is.

– Miért pont Kőrösi Csoma Sándor alakja fogott meg annyira, hogy elmeséld a „csodálatos cselekedeteit”?
– Csoma Sándor személyisége, jelleme, az, ahogy egész életét, teljes énjét alárendelte az általa kitűzött nagy célnak, szinte kéri, hogy legendákban is szerepeljen, mitikus hősként jelenjen meg különféle ‒ néha csodás, néha hétköznapibb ‒ történetekben. Meg aztán keveset is tudunk Csoma életéről, hosszú keleti útjáról, mivel a rá jellemző szerénységgel nem sokat beszélt és írt magáról, nem ezt tartotta fontosnak. Az általa írott nem túl sok levél egy része is elveszett, megsemmisült az idők során. A fehér foltokat próbáltam kitölteni a fantázia segítségével, egyfajta párhuzamos életrajzot kreálva neki. A könyvben szereplő történetek bővelkednek mesei elemekben, de a mesék, mint tudjuk, nem hazudnak, az emberi létezés esszenciája jelenik meg bennük. Egyfajta mitizálásról van szó, de nem valami ünnepélyes, hasfájós komoly pózba merevítésre kell gondolni, gyakran élek a humor eszközével is. Néha kicsit talán még karikírozom is Csoma alakját – de mindig nagy szeretettel és tisztelettel személye iránt.

– Mi vonzott a népmesében?
– A mese igen ősi műfaj, előképe mindenféle epikának. Az idő múlatásának ez az archaikus módja – hogy az ne magától, ne „üresben” múljon –, már-már mágikus cselekedet. Gondoljunk csak Az Ezeregyéjszaka meséinek Seherezádéjára, aki a folyamatos meséléssel gyúrja át, szelídíti meg vérszomjas férje egyéniségét. A jó próza, a megfelelő pillanatban megfelelő módon elmesélt történet is rendelkezhet személyiséget alakító funkcióval. Olyan szemszögből nyújthat rálátást dolgokra, eseményekre ‒ észre nem vett oldalukra világítva rá –, amilyenre az olvasó esetleg nem is gondolt. Azt se felejtsük el, hogy a meséket valamikor régen nem gyermekeknek szánták, úgymond nem gyermekműfaj volt, hanem felnőtteknek találták ki és mondták el.

– És miért a népmese bevált fordulataival egészítetted ki a Körősi Csomáról szóló történeteket?
– Jól látod, tudatosan egyfajta népmesei hangvétellel igyekeztem megírni ezeket. A szájról szájra járt, közben minden fölösleges díszítménytől, sallangtól megszabadult, lényegre koncentráló népmesék mindenkor példával szolgálhatnak egy olvasóbarát stílusra. De azt is érdemes ellesni a népmeséktől, milyen magától értetődő természetességgel váltanak át hétköznapi helyzetekről természetfölöttire és vissza, spontánul jutva el ahhoz, amit a hatvanas évektől Gabriel García Márquez Száz év magánya kapcsán a kritikusok, irodalomtörténészek mágikus realizmusnak neveztek el.

– A könyv epilógusában Petőfi és Kőrösi Csoma épp a mennyországból készülődik visszatérni közénk, hogy „kissé igazítsanak a csámpásan álló dolgokon”. Szerinted mi lenne az első teendőjük, ha ma érkeznének meg?
– Mivel ‒ mint említettem – egyfajta mitizálásról van szó, a visszatérésük története nem egy bizonyos, konkrét történelmi időre vonatkozik. A mítoszok kortalanok, a mitikus hősöket minden korban visszavárták.
Minden korban jól jött volna, hogy a régmúlt idők héroszai oldják meg azt, amit különben annak a kornak az emberei kellett volna-kellene megoldjanak.
Ezért fölöslegesnek tartom firtatni, mi lenne Petőfi és Csoma első teendője, ha pont ma érkeznének le a földre. De ne legyen az, hogy kibúvót keresek a kérdés alól, így egy dolgot mégis mondanék, amit nem tudom, hogy elsőként-e, de szerintem mindenképpen megtennének. Petőfi nagy költő volt, Csoma Sándor pedig nagy nyelvész, így biztosra veszem, hogy a manapság gyakran és sokfelé tapasztalható nyelvromlás erősen kiborítaná őket, s mind az anyaországban, mind a határon túl kőkeményen fellépnének a magyar nyelv nyegle és hibás használata ellen.

– A humor, az irónia és a finom paródia szinte minden szöveged éltető ereje. Nem túl nagy merészség ez a köztudottan humortalan magyar irodalomban?
– Ne haragudj, nem értem, honnan veszed, hogy a magyar irodalom köztudottan humortalan. Én épp fordítva látom. Kezdve Mikes Kelemen sanyarú sorsa ellenére is humoros kiszólásokban bővelkedő rodostói leveleivel, folytatva Mikszáth Kálmán szívet vidító prózájával, Karinthy Frigyes híres humoreszkjeivel, Tamási Áron góbés humorával, Rejtő Jenő fergeteges poénokban bővelkedő regényeivel, hogy csak a hirtelen eszembe jutó prózaírókat említsem. A magyar irodalom mindig bővelkedett irodalmi humorban. De ugyanígy említhetnék vidám dolgokat (is) író költőket, Fazekas Mihálytól kezdve, Petőfivel folytatva, nem hagyva ki Lőwy Árpádot – alias Réthy Lászlót – sem, el egészen Heltai Jenőig, Weöres Sándorig vagy Lackfi Jánosig. S még a fentieken kívül is tényleg sok nevet lehetne felsorolni.

– Te humoros írónak tartod magad?
– Nem kifejezetten. Igaz, ha úgy adódik, ha jól passzol valamihez, nem csak öncélú poénkodás, akkor nem kerülöm a humort. De akkor is inkább az irónia áll közelebb hozzám, nem a harsányan röhögtető humor.
Foglalkoztatnak az abszurd helyzetek is, az olvasó gyakran nem tud mit kezdeni az ilyennel, mosollyal, nevetéssel reagál rá. Azért ez jobb, mintha sírna.

– Nagy rajongója vagy Bodor Ádámnak. Azóta más is csatlakozott hozzá, vagy továbbra is ő az első számú példaképed?
– Mindig sokat olvastam, már középiskolás korom óta sok kedvenc íróm volt, soha nem csak egy. Hogy néhányat közülük felsoroljak, a teljesség igénye nélkül: Shakespeare, Dosztojevszkij, Faulkner, Kafka, Borghes, Cortázar, Beckett, Márquez, Günter Grass, Hrabal, Mro¿ek, Abe Kobó. De például nyolcadik osztályosként, tizenöt évesen oda voltam Cao Hszüe-csin A vörös szoba álma című híres kínai családregényéért is, egészen elbűvölt, hogy beleláthatok több évszázaddal azelőtt élt kínaiak életébe. A magyar prózaírók közül Ottlik, Örkény, Tamási Áron, Rejtő Jenő, Lénárd Sándor, Török Sándor az, akiket szeretek. E felsorolástól egészen megjött a kedvem, hogy néhányuk könyvét újra a kezembe vegyem. De jócskán akad kortárs szerző is, kinek műveit nagyra tartom, hadd ne kezdjem sorolni őket, még megsértődne, aki kimarad, vegye úgy mindenki, hogy rajta van a listán.

– De azért Bodor maradt a szíved csücske, nem?
– Ő valóban nagy kedvenc, már a nyolcvanas évek elején olvastam minden, akkor még csak Erdélyben kiadott könyvét, meg azokat az írásait is, melyek csak irodalmi lapban jelentek meg. Emlékszem, fűnek-fának mondogattam, milyen jó író Bodor Ádám, többnyire furcsán néztek rám, egy csendes őrült, akinek ez a mániája, gondolták, szélesebb körben nemigen ismerték még a nevét. Volt, aki kijavított: talán Bodor Pált akartál mondani, őt majd’ mindenki ismerte, a Román Televízió Magyar Adásának volt a főszerkesztője és regényeket is írt. Így a sors kegyének is vehetem, hogy 2006-ban alkalmam nyílt Bodor Ádámnak a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az erdélyi Utunkban publikált, de kötetben nem szereplő tárcanovelláinak címét, megjelenésük időpontját összeírni, majd átadni a szerzőnek, hogy de jó lenne, ha ezek könyv formában is megjelennének. Ebből lett Báthori Csaba segítségével Az utolsó szénégetők című kötet, 2010-ben adta ki a Magvető.

– Jól érzékelem, hogy a Székelyföldön megjelenő könyvek még mindig nehezen kerülnek át Budapestre? És emiatt még az internet korában is nehezebben érvényesül egy ott élő szerző?
– Nem szeretem az általánosításokat, becsapósak, minden konkrét eset más. Nekem jelentek meg könyveim Magyarországon is, Erdélyben is. Az utóbbiak nagy részét meg lehetett, meg lehet vásárolni magyarországi könyvesboltokban is. Tehát nemcsak budapestiekben, Magyarország nemcsak Budapestből áll. Egyébként ez az erdélyi – és nemcsak székelyföldi – kiadóktól is függ: van, amelyik elküldi az általa kiadott könyveket magyarországi könyvesboltoknak is, van, amelyik nem. Mert hogy a könyvesboltok határon innen és túl nem fizetik ki időben, vagy pedig egyáltalán nem az eladott könyvek árát a kiadóknak. Tisztelet a kevés kivételnek. De problémát én másban is látok.

– Hol, miben?
– A könyvesboltok, ismét kevés kivétellel, nem teszik ki jól látható helyre az újonnan megjelent szépirodalmi műveket, inkább a kommersz könyveket, például egy-két idétlen celeb pletykaszinten megírt tákolmányát részesítik előnyben. Még ha a pénz és eladhatóság téteti is ezt velük, akkor is téves e felfogás, mivel elég sok olyan új szépirodalmi mű is van, amelyik jól eladható. És ez független attól, hogy anyaországi vagy határon túli kiadó könyveiről van szó. Nyilván nem az Írók Boltjára gondolok, de a könyvesboltok többségében az eladók elég tájékozatlanok a könyveket illetően.

– Hallottam én is pár megmosolyogtató történetet.
– Hadd jöjjek én is egy egészen friss sztorival. Pár napja az egyik budapesti könyvüzletben kérte egyik barátom a könyvemet, nem találták, pedig három eladó is kereste, míg végül az útikönyvek polcain leltek rá az amúgy a szépirodalom műfajába tartozó kötetre.
Ilyen alapon az Odüsszeiát is be lehetne tenni az útikalauzok közé.
Elszigetelt eset lehetett, közben megtudtam, egész sor pesti könyvesboltban ki van téve a könyvem az új könyvek polcára. Tehát nem a magam érdekében beszélek, hanem általában mondom: ha legalább pár napig sem a kirakatba, sem az új könyvek részlegére nem teszik ki a nemrég megjelent könyveket, hanem felrakják egy eldugott polcra, ami esetleg nem is a könyv műfajának felel meg, a boltba betérő vásárlónak esélye sincs, hogy tudomást szerezzen róla, hacsak nem direkt azt megvásárolni jött be. Értem én, hogy a könyv is áru, meg hogy az elárusítók nem a bölcsészkar professzorai, de valami minimális tájékozottsággal a könyvek és a szépirodalom terén talán mégis kéne rendelkezzenek.

MOLNÁR VILMOS legutóbbi művei: Csodák ideje; A legfelső stáció; Az ördög megint Csíkban.