Nagyvilág 1964. január-december I-III. [antikvár]

JAMES BALDWINKI A VADONBÓLPaul nem érezte a pillantását, de ő figyelte. Paul az ablakhoz lépett, kinézett a zsalugáter hasadékán. A profiljából már tudta Ruth, hogy nem éppen derűs napnak néz elébe. Profilja elárulta mindazokat az ellentmondásokat, amelyek Ruthnak annyi fejtörést okoztak. Hosszú, vékony, fiús nyakán vaskos feje még vaskosabbnak látszott a sűrű, kondor fekete hajbozót miatt, amelyet mindig vagy igen hosszúra eresztett, vagy ellenkezőleg, kegyetlenül kurtára nyírva viselt. Magas, széles homloka nemes szikárságának el'entmondott tömpe, nevetségesen pisze orra. Nagy szája, széles, húsos, érzéki ajka alattomos kegyetlenséget sugallt, ha a szája sarka lefittyedt, de amikor nevetett, a komédia álarcává változott. Egész testét fekete szőr borította, és ez Ruth szerint mivel a négerek általában kevésbé szőrösek, mint a fehérek beszédesen tanúskodott amellett, hogy melyik fajta fejlődött messzebb a majomtól. Mások nem vették észre, hogy milyen szép, és Ruth ezen gyakran meglepődött: olyan ez, mintha valaki a Napot közönségesnek tartaná. Lomposan mozgott, ült, állt, annyi bizonyos, és a háta emiatt már kissé meggörnyedt. És szegények gyereke volt, nagyvárosi gyerek, a teste ezért nem emlékeztethetett senkit egy Michelangelo-szoborra, ahogyan Ruth ezt Paul szerint abszurdul" állította: nem volt sem olyan daliás, sem olyan erőteljes. Célszerűen fejlett, feszült és kemény izmai a szegények jellegzetes fürgeségéről tanúskodtak; mert a szegényember mindig csak egy lépéssel fut az ördög előtt.Elfordult az ablaktól, gondterhelt arccal. Ruth becsukta a szemét. Mikor újra kinyitotta, Paul a rövid, sötét halion át a fürdőszoba felé lépkedett. Ruth eltűnődött: vajon hány órakor jött haza tegnap este; vajon sokat ivott-e; hallotta, hogy megeresztette a vizet. Valószínűleg nemrég jött haza. Ruth mindig meghallotta, ha hazajött vagy elment; gyakran megesett, hogy hirtelen felriadva felült ágyában, ha Paul hajnali félháromkor nyughatatlanságtól űzve becsukta maga mögött az ajtót. Attól fogva kerülte az álom. Ébren hánykolódott ágyán, amely kérlelhetetlenül parázs- és zsarát-nok-nyoszolyává változott, és fantáziája sorra vette az elképzelhető katasztrófákat, kezdve attól, hogy Paul elhagyta egy másik nőért, és végezve a halottasházban. Aztán, ahogy az éjszaka feketéből szürkévé, majd fehérré hígult, a telefon is újabb fenyegetéssé vált: ott gunnyasztott mellette, mint kaján, fekete macska, amely egyetlen harsány nyiffantással összetörheti az életét, s darabkáit szerteszórhatja a csepp szobában. Tudott néhány számot, amelyet feltárcsázhatott volna; de inkább a halál. Elvégre is Paul csak egyszer figyelmeztette erre, többször nem szolgáltat rá alkalmat, hogy az orra alá dörgölje elvégre nincsenek összeházasodva. Gyakran úgy esett, hogy nagynehezen, remegő tagokkal, dermedt ágyékkal fölkelt az ágyból, felöltözött, kávézott, elment munkába, anélkül, hogy látta volna. Olyankor Paul később, a nap folyamán felhívta az irodában. Addigra Ruth az ebédje mellé felhajtott néhány koktélt, és így roppant fölényesen tudott csevegni a telefonon, mondván, azt hitte, hogy Paul valamicskével korábban kelt föl aznap reggel. De mihelyt letette a kagylót, gyűlölte Pault. Bosszúról ábrándozott, amíg beleszédült, s akkor magamagát gyűlölte;; és amikor meggondolta, hogy Paul a szerelem és gyűlölet micsoda kínpadjára feszíti, még jobban meggyűlölte őt. Akaratlanul is úgy érezte, Paul a színe miatt bánik így vele azért, mert ő színesbőrű lány. És olyankor múltja, jelene elnyeléssel fenyegette. Tudta, hogy igazságtalan, de nem tudott tárgyilagos lenni; pszichiátriai kezelésre gondolt, látta magát megváltozottan, megbékélve a világgal, magával, színével,