Új Horizont 2005/1. [antikvár]

2005. 1. szám A reményt ne veszítsük el Csoóri Sándor levele Görömbei Andrásnak Kedves András! Valamilyen formás kis esszét szerettem volna imi hatvanadik születésnapodra. Nem holmi halhatatlan szöveget, amellyel az ember szertartásosan folballag az ürömi dombtetőre s onnan egy hussantással elröpteti a kéziratot Debrecenig, hadd keringjen néhány napig a város fölött és tudja meg minden városlakó, hogy február 5-én kit illik köszönteni ott helyben, s mindenütt, szerte e hazában, sőt a maradék hazán kívül is. Nem, nem ilyen fennkölt ünneplésre gondoltam. Sokkal egyszerűbbre. Életem egyik meghatározó történetébe szerettelek volna utólag beleilleszteni, beleékelni, hogy ez a bizonyos történet hadd kapjon újabb kiterjedést, újabb szellemi és erkölcsi dimenziót általad. A történetet, valószínű, hogy ismered. Tizenkét éves koromban pápai diák lettem. Az otthoni paraszti öltözetem helyett a diákok egyenruhának is beillő kabátjába és nadrágjába kellett belebújnom. Csizma helyett fűzős cipőt kezdtem viselni és kucsma illetve bőrsapka helyett bordó diáksapkát, amelyről messziről lehetett látni, hogy melyik gimnázium tanulója vagyok. A diáksapkán volt egy jelvény is. Zománcalapozású s a fehér mezőben egy zöld eperfa állt. Az eperfa körül egy szimbolikus mondat: Szabadon tenyészik, s a fa alatt egy évszám: 1531. A Kollégium alapításának éve. A tanévnyitás után néhány nappal egyik tanárunk azt kérdezte tőlünk: ki tudja közületek, hogy mit jelképez az eperfa? Egyikünk se tudta. Ekkor mesélte el a Kollégium történetét. Bennem, a zöldfülű nebulóban különösen az a rész maradt meg máig, amely az eperfához kapcsolódik. A Rákóczi-szabadságharc leverése után Pápát a Habsburgoktól az Esterházyak kapják meg. Esterházy József és Ferenc. Nagyon gazdagok mindketten s így a hatalmuk is félelmetes. Katolikusok lévén, nemigen tudták elviselni, hogy a városukban egy nagyhírű protestáns gimnázium is működik. Elhatározták, hogy kiűzik, kitoloncolják a városból. 1752-ben ez sikerül is nekik. A Kollégium egy közeli faluban folytatja immár megnyomorított életét. Lassan kezd elsivárosodni. Kevesebb a diákja, nem olyan híresek a professzorai. A tanítás parasztházakra hasonlító tantermekben folyik. Kisablakú, homályos szobákban. Tavasz jöttével az órákat szívesen tartják az udvaron, a nagy eperfa alatt. És az általános elkeseredés nehéz pillanatában egyszer - ahogy ezt az emlékezet megőrizte - a Kollégium egyik tanára azzal fejezi be az óráját: A reményt ne veszítse el senki, mert amíg egy deák-ia és egy tanára lesz ennek az iskolának, ez az iskola élni fog. Ez a mondat engem akkor tetőtől talpig megrendített.