A piac köztársasága [antikvár]

Illik félnem. Ilyen könyvet száműzetésben ír az ember. Halála után adat ki. Sérti, akit említ, sérti, akit nem. Élőkről szól - nekrológ. Halottakról - mintha élnének. Élőkről, akiket elnémított és megbénított a pénz. Halottakról, akik mi is lehetnénk. Élőkről, akik belehaltak a hatalomba. Halottakról, akik nem lehetünk. Mindenre rosszul emlékszem. Semmi se úgy volt. Mindenre másként figyeltem. Semmi se volt azonos önmagával. Nem történelmet, hanem történetet írok. Nem hiteles megemlékezést, hanem egy lehetséges igazság meséjét. Az együttélő, az olvasó másként tudja. Semmi baj. Otthon, a könyvet kezében tartva, gesztikulálva vitatkozik velem. Megsértődik. Üzen. „Igazi igazságot", „valódi valóságot" követel. Arról nem tanúskodhatom. A tanúvallomás ennyit ér. Bűnbánatnak legyen elegendő annyi, hogy nem festettem hitelezőimet és rosszakaróimat pokolra kerülőknek. A kép sarkában nem gubbasztanak rémült arccal, isteni végítélet sújtása alatt sértőim és bántóim. De mecénásaimat és védelmezőimet se piktoroltam Jézus és az apostolok helyére. E könyv kelet-európai, magyarországi, budapesti közgazdászok egy csoportjáról - talán közösségéről - szól, akik megpróbálták. A Birodalomtól távol, egy kicsiny Provincia szent és tudós, kalmár és hivatalnok ismeretlen nyelvén beszélni és írni próbáltak a világról. Azóta új légiók masíroznak végig a Provincián, szabadon szamaragolhatunk a Birodalom nagy központjaiba, más nyelven szólunk. Engem a kettősség, a másság érdekelt. A szentbeszédnek és a kétkedésnek, az arany csengése és az adminisztrátori düh egyesülésének és szétválásának története.