Élelmiszerminőségi előírások az Európai Unióban [antikvár]

Az elmúlt évtizedekben látványosan fejlődött magyar agrár-élelmiszer ágazat szakemberei többségének meggyőződése volt (a,, bátrabbak" a 80-as években ezt már hangoztatták is), hogy állami előírásaink túlszabályozottak. Felesleges gátnak, a termék és technológia fejlesztés akadályának tekintették a rendeletek, szabványok sokaságát. A 90-es évek fordulóján - a bámult, áhított, de működési részleteiben nem ismert piacgazdaságra való átálláskor - a termelők jó része az előírások drasztikus csökkenését várta. A fizetésképtelenné vált keleti piacoktól a fejlett európai államok - mindenek előtt az Európai Unió tagállamai - piacai felé fordulva termelőink megdöbbenve tapasztalták, hogy a miénknél sokkal kiterjedtebb, szigorúbb kötelező előírásrendszernek kell eleget tenniük, ha egyáltalán piacra akarnak kerülni. Az élelmiszerek ugyanis - a mezőgazdaság nyers termékei és az élelmiszeripari feldolgozáson átesettek egyaránt - a fogyasztási cikkek kiemelten fontos csoportját képezik. Kiemelten fontosak a fogyasztó és a gazdaság egésze szempontjából. Döntő hatással vannak a fogyasztó egészségére és érdekeire. A fogyasztók a háztartási kiadásokon belül élelmiszerekre költenek a legtöbbet (az Európai Unió országaiban összkiadásaik átlag 20%-át), ezt követik csak az energiára fordított kiadások. Ilyen gazdasági jelentőségű árucsoport esetében nemcsak a fogyasztók, hanem maguk a termelők is igénylika kötelező szabályozást. A szabályozásnak kell ugyanis biztosítania a tisztességes versenyt, a piac rendjét és - ami az egységesülő Európa számára elsőrendű fontosságú - az áruk országok közötti szabad mozgáséit.Ez tehát az alapja és oka annak, hogy az Európai Unió már 1962-ben (akkor még Európai Gazdasági Közösségként) megkezdte az agrár-élelmiszer termelés minden tagállamra egységesen kötelező szabályozását. Azóta több száz ilyen szabályt bocsátottak ki, ezek száma folyamatosan növekszik és műszaki tartalmuk - a tudomány és a technika fejlődését követve - gyakran változik.