Ha itt lennél velem... - Ismert emberek ismeretlen történetei versekkel - Sorok között Lutter Imrével

Ha itt lennél velem, és fognád a két kezem - énekelhetjük Bódi László Cipő dalát. Vele indul és nagy formátumú, ismert emberek ismeretlen történeteivel folytatódik ez a verses interjúkötet, amely a Ha szeretsz... című népszerű könyv következő része. Minden egyes beszélgetés titkokat hordoz. Nemcsak azokat a történeteket, amelyeket a Sorok között Lutter Imrével című műsorból ismernek sokan, hanem az el nem hangzott, ám annál meghatározóbb gondolatokat is, amelyek megmutatják, miért fontos a család, a szerelem, az el nem árult barátság, a kötelék szüleink, nagyszüleink és gyermekeink között. Megmutatja, mennyivel erősebb az együtt-érzés, mint a bennünket gyakran elidegenítő hétköznapi gyötrődések.
A költők, akik ugyanezt megélték, mást mesélnek el a kapcsolódó versek soraival: Dante, Arany János, Petőfi Sándor, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, József Attila, Donny Hathaway, Faludy György, Ágai Ágnes, Adamis Anna vagy Buda Ferenc megrendítő, gyönyörű, vagy szimpla, de mindig igaz sorai adják az apropót azoknak, akik életük versének történetét megosztják.
Ők Blaskó Péter, Bródy János, Frenreisz Károly, Gerendás Péter, Gianni Annoni, Gubik Petra, Gundel Takács Gábor, Halász Judit, Horváth Charlie, Huzella Péter, Jávori Ferenc Fegya, Joshi Bharat, Kálloy Molnár Péter, Kéri László, Király Viktor, Koltai Róbert, Lang Györgyi, Lily Ebert, Molnár Ferenc Caramel, Müller Péter Sziámi, Nagy Bandó András, Pásztor Anna, Szily Nóra, Szöllősi Györgyi és Trokán Péter.
Lutter Imre könyve ajándék magadnak és másoknak.

Részlet

Bóbita, Ákom-bákom, Ima a gyermekekért - ismerős versek és dalok. Halász Judit bármely színpadon elbűvöl minden korosztályt. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész és énekes 1942-ben született, Budapesten. Édesanyja női szabó volt, aki még "büntetésből" is verset olvasott neki. Kiváló díjugrató lehetett volna, de hatéves korában, már az iskolában felfigyelek a művészi vénájára. A színművészeti elvégzése után 1964-ben a Pécsi Nemzeti Színházban lépett a világot jelentő deszkákra, majd a Vígszínház tagja lett. Olyan legendákat mondhatott a pályatársának és barátjának, mint Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Páger Antal vagy Gobbi Hilda. Számos dala, mint a Micimackó vagy a Boldog születésnapot, generációk kedvenceivé vált, megzenésített versek és történetek révén magyarok milliói érzik családtagjuknak. Sok filmben szerepelt, élete párja is a mozi világából érkezett: Rózsa János Kossuth-díjas filmrendezővel egy fiuk született, aki három unokával ajándékozta meg a szüleit.

Lutter Imre: Szabó Éva a Magyar Rádióban nagyon sokat beszélt arról, hogy akkor igazi a verssel való találkozás, ha nemcsak az olvasó találja meg a verset, hanem a vers is megtalálja az olvasót. Mikor találkozott először a költészettel, amely később az életét is meghatározta?

Halász Judit: Amikor lefeküdtem, anyukám énekelt nekem. Mesét ritkán mondott, inkább a nagymama volt a mesemondó a családban. Az anyukám nagyon szépen énekelt, főként altatódalokat meg ami éppen eszébe jutott. A legkedvesebb dala, amit a legtöbbször hallottam tőle, a "Kis lak áll a nagy Duna mentében" kezdetű, Petőfi-versből készült dalocska volt. És hát annak a története... Az anyukám helyesen énekelte, de én mégis valahogy úgy értettem minden este, hogy nem könnyben, hanem könyvben úszik két szemem pillája. S ezt úgy képzeltem el, hogy a Duna közepén úszik a nyitott könyv, és abban van két nagy szempilla. Valahogy ez a kép nagyon sokáig élt bennem.

L. I.: Elképesztő asszociáció, ráadásul valahogy előre is vetíti, hogy mennyire fontos lesz később a könyv, a vers, az irodalom.

H. J.: Amikor megnyílt a Kogart, az ünnepségre felkértek grafikusokat, hogy alkossanak valamit arról, ki mire emlékszik leginkább. Akkor elmondtam ezeknek a művészeknek ezt a történetet, és egy nagyon helyes képet rajzoltak róla. Ez volt az első vers, amit hallottam, igaz, akkor még nem tudtam, hogy ez egy vers és Petőfi Sándor írta. Megkérdeztem az anyukámat, és ő elmesélte, hogy hát Petőfi elment otthonról, és nagyon szomorú volt, hogy az anyukáját otthagyta egyedül. Aztán több történet született ebből, és az én fantáziám is meglódult Petőfivel kapcsolatban.

L. I.: Ahogy Illyés Gyula írja: "Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik." Milyen volt a gyerekkora?

H. J.: Egy nagyon-nagyon egyszerű és komfort nélküli házban laktunk. Mi is, a nagynénémék is. Ugyanabban a kis épületben volt a két lakás. A nagymamáék laktak a kert másik felében. Az az ő házuk volt, ott nőtt fel a nagyszüleim négy gyereke. Amikor jött a háború, hirtelen megnősültek, majd elvitték őket katonának. Mi ott maradtunk a házban: a nagypapa, a nagymama, a nagynéném, az anyukám és a nagynéném férje, akit bújtattunk, mert ő zsidó volt. A másik nagynéném nem lakott velünk. Mindez a zuglói kertvárosban történt, közel a Rákos-patakhoz. A másik nagynéném is férjhez ment, akiről a család nem nagyon tudta, hogy hova is húz, és félő volt, hogy esetleg nem áll távol a nyilas párttól. Nekem is meg kellett tanulnom a zsidó nagybátyám új nevét, akit egyébként Józsinak hívtak, de azt mondták nekem, hogy ő mostantól nem Józsi, hanem Karcsi. Mindig féltünk attól, hogy esetleg odajön a nagynéném vagy valaki más, aki nem rossz szándékkal, de mégis továbbadja, hogy Józsi ott van, ott húzta meg magát. Nekem aztán valahogy összefonódott a két név, és felnőtt korunkban sem tudott nagyon különválni egymástól a Karcsi és a Józsi ugyanazzá a névvé vált. Bunkert kellett készítenünk, mert nem volt pincénk. Oda kellett lemenni, amikor bombáztak, ott volt az egész család.

L. I.: Amikor újra együtt lehetett a nagy család a háború után, milyen körülmények között éltek?

H. J.: Mindenki szegény volt. Az apukám hazajött a háborúból, de aztán elment vidékre tanítani. Emlékszem, az anyukám néha elvitt engem moziba, és mikor jöttünk haza, azt mondja: "Hű, nincs otthon kenyér! Van viszont egy kis szalonna meg hagyma, veszünk egy friss kenyeret, vacsorázunk szalonnát hagymával." Máig is szeretem így. Szerencsére a szegénység nem nyomasztott, mert ha kellett sárgarépa, akkor kimentünk a kertbe, és szedtünk. Volt sárgabarackfa, nagyon jó barackot adott, volt szilvafa, és egres meg ribizli is termett otthon. Úgyhogy tulajdonképpen én úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nekünk mindenünk megvolt, és olyan ételeket főzött anyám, amit ma már nem készítünk, mert krumplikását már nem csinál ma senki. De nagyon jó dolgokat ettünk. Ízlett, mert anya főzte.

L. I.: Milyen emlékei vannak a család többi tagjával kapcsolatban? Hogyan viszonyultak Judithoz, a család legkisebb tagjához?

H. J.: Arra emlékszem, hogy engem nagyon-nagyon szerettek. Én voltam az első gyerek az egész családban. Anyámnak is volt két testvére, bátyja és öccse, és ugyan ők nem ott laktak, de szintén Zuglóban éltek, nem túl messze tőlünk. De amikor engem megláttak, hatalmas volt az öröm. Mindegyik családtag imádott. Szeretetben felnőni, annál jobb érzés nincs is. Ez nekem nagyon sokat jelentett. A nagymama kivitt a piacra, segítettem neki a kertet gyomlálni meg ültetni. Volt nálunk egy kis baromfiudvar csirkékkel meg kacsákkal, ami nekem rettenetesen tetszett.