Új magyar művésznévtár I-II. [antikvár]

Előszó A bevezetőben, úgy véljük, némi magyarázattal tartozunk könyvünk címét illetően. Nem szeretnénk az olvasót abban az illúzióban tartani, hogy egy újabb művészeti lexikont tart a kezében; inkább a 19. században gyakran közreadott tiszti címtárakra emlékeztetnénk, amelynek hazánkban főként az osztrák változata volt közismert: „Militär-Schematismus des Österreichischen Kaiserthumes", amely egyfajta protokoll-névsor volt, és Őfelsége, a Császár nevétől a legutolsó altisztig tartalmazta az állam alkalmazottainak a nevét. (Hogy magyarra miért „címtár"-nak fordították, rejtély, hiszen lakcímeket, postai címeket nem tartalmazott.) A mi könyvünk olyan képzőművészeti névtár, mely elsősorban a művészek nevét, és neveik változatait tartalmazza. Általánosan ismert tény, hogy egyes közismert személyek - nem csak, sőt nem elsősorban művészek - a nyilvánosságban más nevet viselnek, mint amilyenen régi barátaik ismerik őket. Majdnem mindenki ismeri a pápa eredeti nevét vagy azt a szokást, hogy az uralkodókat csak a keresztnevükkel jelölik. A kulturális életben azonban kevésbé ismerjük a személyiségek eredeti nevét, noha e területen jóval gyakoribb, hogy az illető élete korábbi szakaszán más néven (nem feltétlenül a születési nevén) szerepelt, mint amelyen azután közismertté vált. Például csak a francia szürrealista irodalom megszállottjai tudják, ki is volt Wilhelm Appolinaris de Kostrowitski. Az átlagosan művelt verskedvelő megelégszik azzal, ha tudja, hogy amit olvas, azt Guillaume Apollinaire írta. A képzőművészet területén a késői középkorban kialakult egy szokás, amely alapján a közismert művészeket csak keresztnevükön, becenevükön, csúfnevükön vagy éppen megtisztelő melléknevükön, illetve születési, származási helyük szerint emlegették, s így szerepelnek a művészetkedvelő közönség emlékezetében. Néhány példát föltétlenül szükségesnek tartunk megemlíteni, a névhasználat jelentőségének megértése miatt. Az elsőre: Leonardo (da Vinci), Michelangelo (Buonarotti), Raffaello (Sanzio). A másodikra: Donatello (Donato di Niccolo di Betto Bárdi), Botticelli (Alessandro di Mariano Filipepi), Giorgione (Giorgio da Castelfranco). A harmadikra: Tintoretto („Tintácska", Jacopo Robusti), El Greco („A Görög", Domenikósz Theotokopulósz). A negyedikre: Beato Angelico (boldoggá avatása előtt Fra Angelico, szerzetesként Fra Giovanni da Fiesole). Az ötödikre: Perugino (Pietro Vanucci), Pontormo (Jakopo da Carrucci), Veronese (Paolo Caliari). Néha a 19. századi nyelvújítás miatt ma másképpen írják a múzeumi képcédulára a nevet, mint ahogyan a festő szignálta a képet (Vittore Carpaccio - Victor Carpathius). Az álnevek, művésznevek használatának variációi azonban önálló tanulmányt érdemelnének, amivel első fokon az egyes alkotók monográfusainak kellene foglalkozniuk. A magyar irodalmi életben már megtörtént az álnevek, névvariációk tudományos földolgozása. (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon. Budapest, Akadémiai kiadó, 1956.) A képzőművészet területén azonban még a monográfusok sem igazán foglalkoztak e témával. Néhány álnév vagy névhasználat közismert. Böhm Lipót festő egy időben a Dávid Ferenc nevet használta, majd eredeti nevéhez visszatérve a képeire már csak baráti becenevét írta: Poldi. Ritkán, de előfordul, hogy egy műtárgy másik, de valós személy nevén szerepel. Közismert a régi mesterek gyakorlata, amely szerint a műhelyükben, tanítványaik által készített műveket sajátjukként értékesítettek. A középkorban, a reneszánszban ez természetesnek számított. Később azonban már műkereskedelmi nyomásra „nemesedett" 5