Operamesék [antikvár]

A varázsfuvola Messze, messze Napkeleten élt egyszer egy bölcs és igazságos király. Birtokában volt a tündökletes, varázshatalmú napkör, ennek ereje védte őt és országát minden veszedelemtől, minden ellenségtől. A napkör fénye szüntelenül beragyogta palotáját, és mert a király a bűvös erőt mindig népe javára használta, az egész országra boldogságot sugárzott. Felesége, a királynő messze földön híres volt szépségéről, de kemény szívében gőg és nagyravágyás lakozott. A jó király sokat búslakodott ezért, de megvigasztalódott, ha bájos és tisztaszívű leányára, Paminára nézett. Kicsiny korától fogva oktatta minden szépre és nemesre a fogékony lelkű lánykát, és mindig magával vitte, ha országjáró útjaira indult, hogy meghallgassa népe kívánságát, a gonoszokat megbüntesse, a jókat megjutalmazza. Történt egyszer, hogy egy nagy vadászat alkalmával a király eltévedt a hegyekben, és mikor heves vihar tört rá, egy hatalmas, ezeréves tölgy lombja alatt talált menedéket. A tölgy egyik ágából vadászkésével fuvolát faragott a király, és amint belefújt, csodák csodája!, egyszeriben otthon találta magát palotája tróntermében, szeretett leánykája oldalán. Igen, varázshatalma volt a fuvolának. Ha felcsendült a hangja, a szomorkodók elfelejtették bánatukat, a rosz-szak letettek gonosz szándékukról, és szívük megtelt nemes érzésekkel. Mindenki boldogabb és jobb lett a varázsfuvola hangjaitól, csak a királynő szívén nem fogott a bűvös erő. A király országának határainál, a járhatatlan Tűzhegy túlsó oldalán, szelíd ligetek árnyán, emberemlékezet óta egy gyönyörű szentély állott. Bölcs és nemesszívű férfiak, fzisz és Ozirisz papjai éltek itt, akik egész életüket egy szent célnak szentelték: világosságot gyújtani az emberi elmékben, a bölcsesség erejével elűzni a babonák és balhitek sötétségét, megszabadítani a szíveket a gyűlölet és a gonoszság bilincseitől, és a szeretet nevében a bol-