Család és rokonság nyelvek tükrében [antikvár]

ELŐSZÓ SZÉPE GYÖRGYRE EMLÉKEZVE Szőllősy-Sebestyén András Ennek a kötetnek a szerkesztői és szerzői Szépe György professzor közvetlen és közvetett tanítványai és kollégái. E három kategória között nem nagyon lehet éles határvonalat húzni, hiszen a Professzor urat tanítványai nagy családjának tagjai kivétel nélkül Tanár úrnak, vagy legfeljebb kicsit ironikus felhanggal Fötanár úrnzk szólították, és legtöbbjük kölcsönösen tegező viszonyban volt vele - ugyanis vele csak kölcsönösen lehetett tegező viszonyba kerülni. A hozzá való viszonyulás nyelvi kifejeződésének ezek a sajátságai abban lelik magyarázatukat, hogy tanítványai általában nem csupán tisztelték, de szerették is, ő pedig tanítványait nagyon hamar kollégának tekintette, és még azokban a kollégáiban is tudott tiszteletre méltó tulajdonságot találni, akiket tulajdonképpen nem kedvelt. Szépe György is magát elsősorban tanárnak tekintette, holott mind műveltségét, széles körű szakirodalmi ismereteit, mind témaválasztásait és módszertani arzenálját tekintve kiváló kutatói képességekkel rendelkezett, de bőkezűen ontott, sziporkázó ötleteit és mindig releváns kérdésfeltevéseit többnyire tanítványaira bízta, akik, ha tudtak élni velük, biztos tudományos kutatói sikerre számíthattak. Ez a kötet is tulajdonképpen egy ilyen kezdeményezésnek köszönheti létét, amelynek végrehajtásában azonban maga a „mester" tette meg az első lépéseket. 1972-ben két tanulmányt jelentetett meg - az ő szóhasználatával élve - a magyar rokonsági elnevezésekről. Az elsőben (Szépe 1972/1) - mai szemmel olvasva - tulajdonképpen arra mutat példát, hogy egy terminusrendszert, azaz terminológiát hogyan lehet a mögötte álló, nyelvektől független „univerzális" fogalomrendszerre rávetítve jellemezni. A másikban (Szépe 1972/2) ezt az - azóta keletkezett kognitív nyelvészetet megelőlegező - módszert konkrét nyelvek, a magyar és a francia rokonsági elnevezéseinek összehasonlítására alkalmazza. Ennek a kezdeményezésnek a folytatásaként született meg az ötlet, hogy egy, a kezdeményező emlékének szentelt kötetben több nyelv rokonsági elnevezéseit hasonlítsák össze a szerzők - nem közvetlenül, hanem a magyar rokonsági és családterminológiát alapul véve. Az előszó írójának nem feladata, hogy az olvasó előtt vagy helyett méltassa a kötet tartalmát, arra azonban mégis szeretném felhívni a remélt olvasó figyelmét, hogy ez a kötet - első olvasói véleményem szerint - miben lép túl egy, a mesterünktől tanult módszer egyszerű alkalmazásán. A Célok és metódusok című bevezető fejezetben (a 11. oldalon) a szerzők (Hidasi Judit, Osváth Gábor és Székely Gábor) is utalnak rá, hogy az általuk használt terminológia tulajdonképpen a Szépe György által implicit módon alkalmazott elméleti megfontolások kibontásának eredménye, illetve azok szentesítése. Szépe 1972-es tanulmányainak megjelenése előtt a jelen kötetben is tárgyalt szavak megnevezése a magyar nyelvészeti szakirodalomban általában a rokonságnév volt. Ez az abszolutizáló terminus használóinak azt sugallja, hogy ezek a szavak tulajdonképpen