Dohogó [antikvár]

„Nyelvében él a nemzet" Gróf Széchenyi István „A nyelv ma néktek végső menedéktek" Reményik Sándor „Kiáltó szó a pusztában" - mondja az írás, a remény üzenetével. „Pusztába kiáltó szó" - mondja a hiábavalóságot is sugalló mai szólásunk. Melyikre figyelünk? Melyikre figyeljünk? Ki erre, ki arra, ki meg egyikre sem. Én mindkettőre igyekeztem figyelmezni: tenni is akartam, de korlátaimnak, korlátainknak is tudatában voltam. Világéletemben - legalábbis eszmélő korom óta - tudatosan éltem az anyanyelvemmel. Mindig a nyelv, később a nyelvek - meg a belőlük kibomló kultúrák - bűvöletében éltem. Az emberi szellem mindennél csodálatosabb alkotásának tartottam a nyelvet, fontosabbnak, mint a kerék vagy a lőpor. De akárhány nyelvet tanulmányoztam, akárhányat iparkodtam is elég alaposan elsajátítani, csak annál szilárdabb lett bennem az anyanyelvünk tudata. És az a meggyőződés, hogy ha megfeszülök is, akkor sem lehetek más, csak magyar.