Háborús élet, megújhodás, nemzetnevelés [antikvár]

Az új háború eseményei, itthoni élményei és a jövő bizonytalansága miatt a becsületes ember benső kényszerítést érez most arra, hogy mindennapi dolgain kívül is tegyen valamit a közerő fokozására. Természetes, hogy ezt ki-ki a saját munkaköre és gondolatvilága szerint igyekszik megtenni. Különböző foglalkozású és helyzetű emberek más-más többletmunkát vállalhatnak, így gazdára találhat minden feladat; a különböző életkorúak más-más szemmel nézik a mai életet, így kiegyenlítődnek az esetleges egyoldalúságok, nem maradnak elvégezetlenül a közvetlen tennivalók s a távolabbra vezető útat is fel lehet ismerni. Ezért a nemzet sorsáért való felelősség azt parancsolja, hogy mindnyájan megtegyük, amit szükségesnek tartunk, de mástól nem látjuk, magunk pedig tőlünk kitelőnek érezzük.Az idősebb vagy éppen öreg ember azonban most nem csekély benső akadályát érzi az önkéntes kiállásnak, kivált ha ez részéről csak szavakkal lehetséges. Másodszor éli át a háború nehézségeit és gyötrelmeit s egyre inkább úgy látja, hogy az ő feladata már nem lehet ugyanaz, amit az előbbi háborúban - vagy jobban mondva: a harmadik évtizedes háború kezdetén - vállalt magára. Minél teljesebb felelősséggel élte át valaki 1914-től máig eltelt éveinket, minél többet igyekezett megtenni felismert rendkívüli kötelességéből, annál nehezebb szívvel kell most azt tapasztalnia, hogy minden újra kezdődött; előtte is ott áll újra szinte minden kérdés, amelyet egykor magára nézve tisztázott s a közre nézve megoldáshoz juttatni igyekezett. Vajjon helyes-é, szabad-é most újból elkezdenie figyelmeztetéseket, előadnia észrevételeket, egyengetnie lépéseket, amikor már nem az, aki egykor volt, nem is lehet az, s mintha a világ is megváltozott volna körülötte?!